Uram,

nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj,
ellened sokszor, sokat vétkeztem.
Fohászom hozzád mindig romba dőlt,
neved számra csak hiába vettem.
Sűrülő sötétben mint a gomba, nőtt,
reszkető félelmek mélye bennem.

Vártam rá, hogy egyszer végre megmutasd,
értelmét oly sok fájó csodádnak.
De nem jött válasz, mi könnyet elmulaszt,
s hátat fordítva bamba csordádnak
hittem, hogy rajtam már többé nem mulatsz
s gondolataim föléd földet dobáltak.

Hogy hajlékomba jöjj nem vagyok méltó.
Nem is kopogtál be hozzám soha.
Pedig lett volna arra biztos szép szód,
szabad akarat mért lesz ostoba.
Miért van, hogy lopott tudásunk is béklyó,
s a képzelet csak szárnyas ostora.

Képedben tévedtem jó és rossz között,
tett s mulasztás együtt bosszantanak.
Imbolygó lépteim jószándék-kövön
útjelzőkre már nem számítanak.
Metsző közöny lásd szívembe költözött:
már végképp képemre formáltalak.

Ne adj erőt, mert erősebb vagyok már:
örökkön élsz, én halni is tudok!
Rabnak hiszel, de magad vagy rabszolgád!
Engem öveznek szelíd mirtuszok
mikor a nemlét nyugalma hajol rám,
ha majd szeszélyes listádra jutok.

De addig már ne várd hogy meghívjalak.
Megtanítottál magamat vernem.
Megtaláltam mit kívül sehol sem, csak
vermem párnája lettél s már nem kell
nehéz könyv sem litánia, hanem csak
egy szóval mondd, s meggyógyul a lelkem.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.