ÁMOKFUTÁS szürrealista kispróza

Kényszereim közt vergődöm, erre előáll
egy cifra hintó. Hatalmas zsírpacni a kocsisa, kinek ostora
crediteket magasít.
- Jöjjön, lépjünk be az értelmezési tartományába! - veti oda nekem foghegyről
és nem kell elismételnie.
Az ülés kényelmes. Velem szemben a magánéletemből kivont söprés terpeszkedik.
„Síkos damil a banánfürtöd, sose érik be”. - indít támadást ellenem, mindvégig
mustrálgatva.
„A balettintézetben akadozik tükörbéli grimaszaid járása, ám a kimérák
erősek, extraerősek.” - figyelmeztetem én.
Elfordítva fejét kikémlel az ablakon. Vágóhídról elszabadult marhák vágtatnak keresztül
a kiégett rónán.
Érdekes jelenség ez a söprés. Teljesen ruhátlan és vacog, egyre vacog. Valószínűleg
nem a félelemtől, viszont hideg sincs. Akkor meg mitől?
Jóindulatúan felajánlom neki, hogy felmelegítem, de nem járul hozzá.
Látszik rajta, hogy inkább folytatni szeretné a diskurzust. „A kénköves mandragórád elunta már a várakozást, mert hányni, önmagadtól, képtelen vagy…”
„Tessék, itt az alkalom. Hánytass csak meg.” - biztatom.
Ekkor ő előrehajol és egy eljegyzési gyűrűt erőszakol le a gégémen.
Miközben észveszejtőn kalapál a szívem, bűzös váladékot öklendezek fel a gyomromból,
benne ott úszkálnak: sakáltanyát nyitó kidobóemberem planetáriuma, sajtóreferensem,
kinek fejéből hiányzik minden adat és végül élelmességem patkószögei.
„Hogyan is lehetne jövőképed, te szerencsétlen!
Hisz rostjaid, ím, keményen viselkednek a viadukt ízlelőbimbóival!” - söprésemre nem ismerek rá, olyannyira agresszív
a hangja. De engem se kell félteni. Megálljt vezénylek a hintónak,
a kocsibakra lépve kiragadom a kocsis kezéből az ostort, felhevülten visszatérek
az utastársamhoz és addig verem, amíg ki nem nyögi a színtiszta igazságot.
„Immár vasreszelékekben dúskál a délibábod!” - hörgi ő eszelős tekintettel, s mivel
mártírjaim rég elkoptak, felviharzok a közelünkben jelenlévő dombra, - a kiégett rónát már elhagytuk -,
s a kötelesség kútját hirtelenjében savfürdővé alakítom. Ott megpillantom bigott különítményem is,
amint épp felszarvazásért kiált.
- Ki hívott benneteket ide? - kérdeném tőlük csodálkozva, ám vadul peregni
kezdenek az esőszemek, tisztára mosva imigyen az egész terepet.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-06-25 08:13:58
Utolsó módosítás ideje: 2018-06-25 08:13:58