séta a halállal
belém karolt húzott sétálni vitt
lassan kopni kezdtek a színek
szakadt lelkemből elpergett a hit
otthona lettem a rideg semminek
szürke fák alatt pocsolyákba léptem
halkan cuppant cipőm alatt a sár
itt hagyott mitől mindig is féltem
megbénult hideg ősszé lett a nyár
darvak kiáltottak búcsút a mezőre
s a hangok fennakadtak a csend tövisén
az alkony fekete vásznát egyre csak szőtte
míg beleveszett minden gyönge fény
keringtek felettem a fáradt álmok
leszállni rám már nem akart egy sem
nem bújtak az égen a csillagvirágok
a tejút ködét is hiába kerestem
nekidőltem egy halott fának
beledobolt szívem a korhadt törzsbe
sóhajom dobtam az éhes éjszakának
s avar közt gurult aprókat zörögve
rád gondoltam ott a sötét semmibe
hullócsillagként zúgott egy emlék
bár ne szeretnélek ennyire
akkor talán még visszamennék
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2018-05-21 14:09:39
Utolsó módosítás ideje: 2018-05-21 14:09:39
