Napisten kezében

Dermeszt a hideg, csont-vézna fákon
holtak lelkét himbálja a szél.
Árnya lóg csak bíbor fénykötélen,
fagyba burkolt síron táncra kél.
Elmosódott lábnyomok a hóban,
a fájdalom könnyet eresztett.
Összesüppedt sírok, márványkövek,
térdre hullott korhadt keresztek.
Befelé les, aki ide téved,
holtaktól csak kérdezni lehet.
Koszorút zörget felettük a sors,
betűzi a vésett neveket.
Hantok ölében megtörik a fény,
rögből rög lesz a síri világ.
Örök az idő, végtelen a tér.
Isten kegyét így teríti ránk.

Ennyi az ember, csak ennyi a lét.
Életük egy volt, haláluk is egy.
Szerettek, öleltek öles tűzben,
fagy honol ott, hol a szív pihen.
Mit tudják azt, mi zajlik felettük,
tél követ őszt most, vagy nyár tavaszt.
A lélek él, jussa az öröklét,
a test jel az ősi föld alatt.
Mélyre süllyed, egyre mélyebbre,
egy világot terít magára
egykor elvetett magként, mintha
Napisten melegére várna.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-02-26 22:37:02
Utolsó módosítás ideje: 2018-03-02 20:14:46