Szomj


A sziklából még szabadon kilépett,
de szűk vascsőbe kényszerített forrás
vizét emelném gyarló két tenyérrel
arcom felé, mint más kirándulók,
akik szintén csak ennyit, így, sután
lecsorgó veszteséggel, pár csepp
üdvösség mégis hátha eljut
a félig sem nyílt ajkakig, és hála
áttetsző fátyla borítja szemük,
állok terpeszben, előre hajolva,
blúzom nyílása öblös V-betű,
ha forrás lennél, láthatnád a mellem,
csak megszomjaztam, nem kacérkodom,
tudom, hogy többé nincs közöd
sem időhöz, sem zúduló vizekhez,
lányunk is felnő nélküled, ne félj,
nem mondom el, mi el nem mondható,
hogy itt vagyok, hogy megkapaszkodom
az ösvény korlátjában, fák törzsében,
vagy nagyvárosok sűrű zsivajában,
nem szédülök, csak megpihentem éppen,
de indulnom kell, sok van még az útból,
a sziklám voltál, szabadon kiléptem,
megyek tovább, a szomjam oltó két korty
elég volt, két hideg golyó
gurul bensőmben lassan lefelé,
s ahogy véletlen összekoccan,
azt hallod csak, mint tőlem érkező jelet.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-02-05 02:13:12
Utolsó módosítás ideje: 2018-02-05 02:13:12