Fifty ghost in present day

- Átirat, Interpretáció -

Kicsit még maradjon minden a helyén,
láng volt az élet és lomb a remény,
fényfalánk. Nyugodj meg! Tied az idő,
a kő, a fény, a csontkoponya-temető.

Mit tudtok ti a félelemről?
Forgácsok egy fakeresztről,
villám ver éket vérző öt sebembe,
domborművet vésnek a bronzsötétre.

Én itt vagyok, te hol vagy Uram?
S a döbbenet, hogy milyen csönd van itt,
veszett és vesztett szent ügyek
félhomályt rágcsáló bazaltkövei.

Csak mi vagyunk a láthatóba zárva.
Művészet-fauna, éjfél-táji lányok,
ne kötözzön csak a csend imája,
az összekapcsolódó testek, arcok,

ó, te, te, játszódó anyag emlékezete,
győznöd se lehet, veszned sem szabad:
nem szenved, nem tud az időről,
a fájdalom szabad és fönséges marad

Ölre vonó temetők a fenséges céltalanság,
merő értelemmé omolva baj nem érhet,
füstszennyes Ég szirma hullató valóság,
a műfajok is halandók, mint a töltések.

Sírdombokon sírjelek, sírfák,
a dolgok mélyén az iszapos homály.
Kezdődik újra, ami be sem fejeződött,
hol a fény fehér kalandja vár,

mert nincs mód választani. Szent bolond,
minden megvolt mielőtt meglett volna.
A történelem nem az, ami történt:
melyik világ igaz? Türelem bolondja

mártír fényű vigasz itt. Felelj, ha vagy!
Mindennapi halálom. Történt valaki?
Akarhatjuk, mint rozsda a vasat?
Amit nem tudunk magunkból valóra váltani,

mert nincs feltámadás. Halálheroldként
közel a végső stáció; fejem fölött
van itt az ezredforduló még néhány dolog.
Minden változik, de a minden örök,

mintha ladikon jönne az alkonyat.
Boldog rettegés, ha támad,
Lassú keringő ütemére forognak
a nappali árnyak.

Agyamban sajgó zűrzavar van,
önző, nehéz tudású sejtelem,
elhagyni Ég, Föld festett, misztikáját
néma jelszóra hirtelen

a felhők, akár a vízgyöngyös liliomszál
mi nehezebb: a súly vagy a hiány?
Mint kutyák torkában az éj. Közöny,
mert minden katasztrófatartomány.

Nyelni vagy köpni, buzgó denevérszavak,
mélyen tisztelt söpredék vérszerinti idegen.
Kezdődik újra, ami be sem fejeződött.
az egyedüllét havában hóvirágnyi figyelem.

Ha elmenni, hát mindig visszatalálni. Az
örökkévalóság is épp ilyen gyorsan telik.
Meszelt égbolt. Sirály. Ahogy a kötéltáncosok
nincs volt már a halál után kezdődik.

Fű és teória megtért magába
végetseholérő traklszínű az ég,
Ne kezdj semmibe, maradj mozdulatlan!
Fényismeretből szép esti térkép.

Lényege szerint a lírikus két deci könny
korongközépen, rejtelmes, állati béke.
A sok sebhely szinte szószerint özön,
haldokló Isten lemondó legyintése.

A reménynek hány színe van!
A líra rossz korszakát éli.
Csak az út sejti, hová megyünk.
Két napra is boldogság visszanézni!

Ami lényeges, az úgy is magánytulajdon,
ami lesz, és visszahatni képes, az van.
Sokat, nagyon sokat kell elvenni a versből,
Én itt vagyok, te hol vagy Uram?

Kaotikus, mert mozdulatlan
a természet gyönyörű gyomra
frissen sikált rézedényben.
Egyedüli, egyetlenedő árnyékodban.

Van úgy, hogy arányérzékünk épségét
jelenti, felülről mustrálja az égmezőt.
A perctől ihletetten egy szűkített szeptimben
zúgó perc kötözte időt.

Nem, nem. A jelenlét nem sziget.
idővész: hadd lezárnom mondatod!
A holnapok üresen várnak magára
ami kimondatott, vissza már nem vonhatod!

Nem verset kell írni, valami mai mást.
Két káposztapille prae és post.
Zúzmara névre hallgatnak a lányok.
Hát igen, pont ilyen fél-ártatlanok.

Tájzene katicaképzelet. Feledés simasága,
tenger partján lüktető szuicid angyalokra.
A mindig hiányos szabadság szilánkjaiból
vigye vétkét, aki nem elég jó a megváltásra.

A nő, aki nem tudja, hogy szerettem,
milyen halhatatlanságot kap.
Azt álmodta, hogy átesett a határon,
„Ki messze megy, az itt marad.”

Mintha, mi lesz, visszahajolna a voltba,
a közöny dolgos, a régi pontokon sajog megint.
Megmarad, csak nem, ahogy mi láttuk.
A felhő összezárul. Minden múlvást közeledik.

Sóvár-szépek, gusztustalanok vagyunk,
de mintha nem én beszélnék, hanem
a nagy univerzális mostoha,
egy végtelen posztumusz széderen.

Ne tévesszük össze a létezőt nevével.
Eszme verkli, csak a tanulság rögzíthető,
őrült reménykedés az örök folytatásban.
Világi glóriába font. Posztumusz esküvő,

lapult orral egy arc nyomódik az üvegre; nézi
itt az idő elhagyni a költészet óvatos berkeit,
farkasordító magányát, valószínűtlen valót,
körömmel falra karcolt, átmeszelt verseit,

járda széli fák szinte nem földi türelmét.
Nem mozdul, hová is vinné a lába!
Mást ne puszta engedést, Egyik se könnyű,
emelt fővel mondani vádat magára.

Nem kell a vers? Hát nem kell verset írni!
Kétségbe óránként esni adódik ok,
önmagunkhoz sem értünk igazán, modern
magyar árnyak, mohón adakozzatok!

Hiszen egymás nélkül semmit sem ér a nyelv.
Millitáns viszonyulás, történelem szünet,
mint, aki testvéréhez indult szívkanossza.
E nézés nem válaszként született.

Egy jobb ízű hazából „Mit remél a jövőtől?”
„Keveset. De azt nagyon.” A kor élére vinni a
Magyart. És csak egyetlen egyszer.
Csak belőlem beszélne, az én hangomon.

Mit véthetett ő korábban, hogy ide száműzték,
most már ne is tudja meg.
Torkod lesz utolsó ellenfeled,
torkod lesz utolsó ellenfeled!

Úgy nyisd, úgy zárd a mondatot, hogy
megálljon a lábán, hogy ne legyen üres.
Torkod lesz utolsó ellenfeled,
torkod lesz utolsó ellenfeled!

Egy elsuttogott soha többé,
az erősek és az eszelősek:
rím kabaré, bátor meditátor,
torkod lesz utolsó ellenfeled.

Édenlakók, aki hallja, már mindent tud,
életünk Isten szabadalma,
micsoda csapda, hogy valóságos
lett-légyentől volton-volt köd a hossza.

Nem tudjuk, kik nem tudjuk, kit hová követnek;
estére megint együtt félnek,
gazdát cserélni lenne kész,
csak váltig a varázsigéket.

Óvj a tökéletesebbtől, kezdődik
ragyogásod. Lüktet ő-aortasága.
Az eredendő lehetőség altató
kagylóbúgás, mégis mindazonáltal

az utolsó szál liliom,
nyílik magasra és leng fehéren,
a halottak előttünk járnak
a fényérzékeny levegőben.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-01-09 11:59:09
Utolsó módosítás ideje: 2018-01-09 11:59:09