DIÓVERÕ

csendarcú házainkat körülfogja a szél
csendarcú éveinkre felszöknek a rigók

elfut a szél

önmagukat ismétlő kerítések
dacos dióverő-póznák
hull a dió egy nagy tenyérbe
csendarcukat elfordítják lassan a házak
csendarcú éveinken átszökken a nap
a dióverő sóhajok
a póznák hallgatása
újra lendülnek a póznák
hull a dió egy nagy tenyérbe

ágsirató

a csendarcú házak örökké
a csendarcú évek örökké
csendarcú éveinkről elszöknek a rigók
túlontúl ismerjük a csendet
a mosolytalan csend világát
a kerítések látszat-futását
/azt mímelik, hogy velünk futnak/
a kivénhedt pocakos vizimalmok forgását
a halkuló kiáltásokat a nyugalom tetején
hozd ide  -  tedd oda  -  dióverő ének
nem mozdul a szélben a völgy-nyugalom
s úgy érzem néha-néha
mindegy e tájon, hogy szökken a nap vagy villan az eső
mindegy, hogy fényarcukkal merre fordulnak a házak
mindegy, hogy fényarcukkal merre fordulnak a felhők
mindegy, hogy kinek az ágyába jutnak azok a pompás királylányok
akiknek testét a fényarcú felhők alatt imádja a fény
ó, te fura kis ország!
ahol gyakorta halkul a dióverő-ének
ahol fáradtan kidőlnek a póznák
ahol megtelnek kemény dióval a nagy kosarak:
hol késik az idő
a fényarcú idő
a mosolygó csendarcú idő
a türelmetlenül türelmes idő
a kiáltó, cselekvő és lobogó idő
az idő amely kedvesen mindenütt kigyújtja
nyüzsgőcsillagú, szerelmes énekét?

/1968/






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.