FALU

miként a sólyom az időtlen kezen
úgy ült a galamb fent a téli fán

mentünk
kék hócsillagokért
sötétarcú kövek
takarták el az elveszett mesét
kis házak körülzárt tiszta világát
hol néha-néha felsírt a cinkehangú szél
kék udvarokban lovak füstölögtek
szerszámok kedve fénylett kék vasárnap
ezüstruhájú tündér
kerek szoknyában forgott
s az utcák elfeledték önmaguk
kék hócsillagot tükrözött az ablak
bohócos fiatalság
piros sapkája lobbant
s ezüstruhájú tündér
kerek szoknyában forgott
a fenyők égbenyúló
égő tükörhegyén  -
emlékszel?
kék vasárnap
berúgtuk régi pincék
vasakkal zörgő mélytorkú kapuját
sötétarcú kövek közt
hordók mélyében ringott az elveszett mese és a hóra
csak hullt tovább a kristályos harangszó

de távolabb az erdőszél ügyetlen
félreugró bokrai közt a távol
csend fuvoláit lassan fújni készült

a fák a fényt az alkonyt elfeledték

fenyők tükörhegyében
csak önmagukat nézték mindig az alkonyok

/1967/






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.