Vallomás (szeretettel J. Attilának)

Mama, száz fokos lázban ég a testem.
Öt és fél kiló szövet és vér, ezzel törtem a világra.
Nehéz teher, öt és fél kiló sáranyag várta,
A lelkem…
Ha százszor is eltaszítasz, én újra küszöbödre fekszem.
Öt és fél évesen Pista lettem,
Az ám…
Hát ezt is elkótyavetyélte jó apám.
Igaz, csak félig volt az, vagy talán… egészen román,
Ki tántorgott, ki Amerikába, akit én nem szerettem.
Vágytam másra, öt forintért cukorkára.
Fát hordtam, és markot szedtem, nem épp semmiért,
Áztatott kenyér, s kötél, krumpli, mi bendőmbe fér, a bér.
Napot rajzoltam a sárba, arcot az aranysárga napsugárba,
Rád várva…
És eljöttél…
Lehet, egyszer megcsókoltál, de nem öleltél.
Sáros lábbal léptem a porba a tört lelkű külvárosba.
Hogy híremet ne érje csorba, forgókat gyártottam szépen sorba,
Mert az ember jobbat remél, igaz, loptam is, ha feltámadt a téli szél.
Hiába kértelek, engem vigyél,
Hagyd a ruhákat másra, Attilát vidd a padlásra,
Nem vittél…
Konok bosszúvágytól hajtva belerepültem a Napba,
Még attól is magasabbra, saját setét mélységemig…, mi Égig ér.
Ott voltam, hol a fenn és a lenn együtt delel.
Minekután nem érdekel, ki szeret, vagy nem szeret,
Nem dadogok többé klaszterbe gyűrt, művertes rímeket.
Nem érdekel a fületek ritmusa, ütem, vagy mértéktartó hexameter,
Nem felel…
És nem felel a felszegezett Istenem.
Nem Uram, hisz lehunyt szemed nem szeret,
Nem látja a tekintetet, a szerszám törte dolgos kezet,
Sem…
Végre nyisd fel szemed, mert egyszer már feltámadtál, úgy hiszem.
Valamikor arra vágytam, szeressenek.
Nem haragszom…
A semmi tanába dőltek az eszmék, a jobbra át, vagy balra át.
Immár tisztán látom, hogy sem Horger úr, sem az elvtársak nem járták ki az iskolát.
Ahol az én Lelkem darabjai félszavakba beleszakadva…, na, azt nem kívánom senkinek.
Én bolond kerestem az Emberfiát,
Azt a lángot, mi belőled hiányzott a testben.
Mi nem csak fénylik, hanem hevít is, valahol…, mélyen a szívekben.
Balgán szórtam magvaim javát, s engedtem, hogy elhitessék a skizofréniát,
Nahát…
Tintapacákból némileg…
Vicceken sírtam, hogy érdekes legyek.
Megyek…
Ha nem kellek a Nőnek, hát a sátánnak adom a lelkemet.
Fenyegettem, megőrült a sátán, vulkán szerelmem láttán…, nem veszi meg.
Mint gyöngyhalász kutattam kincseim után.
De mik gyűltek a szeren, az kavics, mivel a disznókat etetik.
Hacsaknem, Thomas Mann, szerecsen lelkében találtam egy morzsányi emberit.
Netalán…
Persze lehet, ez is illúzió csupán, és apró szemcsékre hullik egy köd lepte délután.
Nem csitultam, forrásba fúltam.
Lét magjává alakultam, s bejártam a Mindenség titkos bugyrait.
Dzsungeled hegyeibe jártam, ziháló völgyeiben háltam, áramló nedveiddé váltam.
Úgy éreztem egy kicsit…,, nincs idő, s az üres jövő tisztító tüze oltja ki a halványuló múltam,
Emlékképeit…
Boldog voltam, végre már,
Bizony ám…
De épphogy elvégeztünk néhány pszicho-tesztet,
Kilöktél karodból, kidobtál magadból, mint idegen testet.
Nem sajnáltál, pedig herélt állatként üvöltöttem, nagyon fáj, nagyon fáj.
Megy a vonat, kedves, mert valaki várja.
A sínek valahol, a végtelen szélén összezárnak, eggyé válnak.
Bemondja majd a rádió, a költőt összenyomta a gravitáció…, megyek utánad.
Vártad?
Amikor majd a kerekek őrlik meg a testem, végre újra kerek lesz a Lelkem és párja.
Mama, száz fokos lázban ég a testem.
Hetvenöt kiló szövet és vér, elviselhetetlen,
Lettem…
A széthullott Lelkem együtt ragasztjuk össze, mi ketten.
Látod, ha százszor is eltaszítasz, én mégis a küszöbödre fekszem.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-04-15 19:19:24
Utolsó módosítás ideje: 2017-04-15 19:19:24