Végítélet

Mennyi év van a vállamon
s mennyi a még, nem számolom.
Lelkembe ivódik bölcsőtől a sírig.

Mintha kegyként adná a sors.
Megfizettem, mint jó adós.
Napfényért cserébe, nem lettem cselédje.

Nem kértem könyörületet,
zokszót - ha vert -, nem rebegett
kínok közt az ajkam. Másokért lázadtam.

Örültem tavasznak, nyárnak,
fagyban nyíló hóvirágnak.
Szerettem azt, aki be merte vallani

Értem fordul kulcs a zárban
ott, ahol karjukba zárnak
s nyughatatlan szívem fáradtan megpihen.

Tiszta szavakat kerestem
akkor is, ha bűnbe estem
magamra hagyottan vergődve a porban.

Hittem, hogy jobb idők jönnek,
romok közt is virág nőhet,
s követni akarnak, akik megtagadnak.

Mégis sok-sok csalódás ért
a szóért, a hallgatásért,
hogyha kimondtam azt, ki az igaz, és ki a gaz.

Lelki békét csak az adott,
tudtam mindig, hogy ki vagyok,
mivé lehetek én ezen a földtekén.

S mire mennék csak magammal.
Napfény nélkül nincsen hajnal,
s mit ér tévelygésem, ha nem vagyok résen.

Az ősök vére szült erőt
talpon maradni más előtt,
bár tudom, ha ég zeng, az még nem a végzet.

Megfizettem rég mindenért,
vakságomért, a hitemért
aki megbírságolt, lehúzta a sápot.

Gonosztevő mégse lettem.
Arattam is, meg vetettem,
amit bennem érlelt vajúdva az élet.

Hegycsúcsra fel nem jutottam,
csak vágytam rá, s elindultam
az ébredő fénnyel, hogy egyszer felérjek.

Siker, kudarc, sokszor sokat
keresztezte a sorsomat.
Vad meredélyeit bejárva vitt a hit.

Nem bántam meg. Így alakult.
Varázsszerként gyógyít a múlt,
amíg szembe nézek vele útra készen.

Földre rogyva, vagy két térden
kutatom azt, miért éltem.
Mi volt, amit kaptam, mi az, amit adtam.

S ha elítél az utókor
- hogy sáfárkodtam a jóból -,
vagy felment, ma könnyebb. Elfolytak a könnyek.

Mosolyom, intő vészjelem.
Indulok és megérkezem
valamikor egyszer, ahol örök csend lesz.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-01-10 19:37:46
Utolsó módosítás ideje: 2017-01-15 20:05:59