BÚCSÚKÉK
Őszben a szilva mélykék - búcsúkék,
s a kertnek mesélgeti életét,
nem különöst, mégis varázsvalót,
az árnyakon fényt átcsillogtatót.
Bokor rábólint, meghajol az ág
és volt-tavaszban képzeli magát,
mikor álmodó, új kék született,
s méhek vittek virágüzenetet.
Ó, égi kék! Már magam sem tudom
hányszor mentem a csalóka úton,
s hittem: kézenfognak tündérkezek,
s utam szabad kékségbe átvezet.
Nem hiszem már. Sötét a szív, s a kék
szintén sötét. Sötét a messzeség.
Sötét a szó, varázstalan való,
s ősz-búcsúkék lemondón altató.
Tudom, jó volna egyszer hinni még,
ha új bohóc-kék zendít új zenét,
a látszatot: tavaszt ébreszt, ragyog
szívsötétnek fehér pillanatot.
Igen, tudom, jó volna hinni még,
hogy kinyílsz egyszer távol, csodakék,
s szavak helyett Te jössz, igazi Szó,
szívmélynek is reményt csillogtató.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
