Hon-vágy

Aki csak kérdi, kérdezi
lelkesülten, visszafojtva
felhők közt istenek sóhaját,
mikor tenyerén vet
fészket az este
s forró ölén
holdringató csend ül
- láttad, láttad ugye,
ezt a csodát -,
abban vágy ébred
s halkan benyit hozzá
az elhagyott kedves,
édes szomorúság,
mintha el se ment volna.
Az elhagyott pillanatok
varázsát kérdezi
szinte önmagától,
mindig csak önmagától,
ha hálót terít rá az alkony,
láttad,
láttad-ugye.

És nem tudja mi volt ez,
álom csupán,
vagy valóság.

...és csak sorolja
sodorva, amit lát.
Áldott földkaréj
ékes kincseit,
őshaza titkait pirulva,
kéklő bérceket,
völgyek tűz mélyét,
térdre hullt lankákat,
hol szőkén búzatengert
ringat két karja
s oldott sárga lázban
ébred az új kenyér,
táncot lejt az élet,
míg dús a kalász.
Városokat fog kezébe,
megszeppent falvakat,
utakat szétfutón, szürkén,
bólogató gémes kutakat, réteket,
hol nyáj legelész
s az embert,
ki álmait faragja kapukká,
fénylő templomok tornyává,
harangszóvá a megfoghatatlant,
mely úgy ölel át,
mint friss fonott kalács.

...és csak kérdi, csak kérdezi...
feleletet se vár.
Lelkében Istennek adózik
a Duna és az Olt
márványba öntött vize
olthatatlan szomjjal,
szomjat oltón,
benne csobban s locsog.
Testében mindenütt szív van,
a szívben dal,
s a dalban béke.
Béke fűszálban,
béke minden földdarabban.
Övé milliárdnyi csillag,
tündérek égi jele,
a sors szeszélye,
ahogy utakat rajzol
a gyötrő vágynak
belesajduló
fájó gyönyörűséggel.
Bárhol jár mindig vele van
viszi, építi az áldott hont,
hol szépségek csodája fakad,
lázas hajnalokon,
mit formáz, alakít, melenget
a múlt,
az ízek,
a szavak.

Tudja, érzi, s elhiszi,
hogy ez ő, ez mind ő maga.
Tűzbe, fagyba marva
emlékeket keres,
holtat, elevent
a tudat kék lagúnáiba merülten,
mint a gyöngyhalász.
Közben észre se veszi,
hogy csak álmodta mindezt,
míg fenn járt
a fellegek
felett.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-10-27 22:43:27
Utolsó módosítás ideje: 2016-10-28 08:15:51