Feldúlt érzelmek mezsgyéjén

Megpróbáltam meggyűlölni...Gondoltam, így könnyebb lesz a szakítás. Régen jól bevált módszer volt a kellemetlen esetek lerázására. Mivel józan keresztényi lelkülettel nem voltam képes túltenni magam az elutasításán, így elvtelen módszerhez folyamodtam: fél napig szidtam, átkoztam, démonként űztem a tudatomból... mindhiába! Fél napi ádáz gyűlölködés és hánytorgás után valami fölfakadt a bensőmben, s eláradt, mint tavaszi lágy eső után a megáradt patak: sebes könnyek tüze borította el a szemem. Egy pillanatra "megláttam" megtört szomorú arcát, fásult, agyongyötört, keserű lelkét, gyarló énjét, az összes alfa-béta-gamma verziós próbálkozásaival, sikeres és sikertelen megoldási kísérleteivel...végig, egészen az omegáig. És láttam a kis bábeleit a tornyocskákkal, a városkákat, annak kőfalaival, melyek szüntelenül előttem vannak, s a roppant köveket a szíve előtt, melyek egészen beborították, hogy ne tudjon kiszabadulni az álnok kőrakás alól egyetlen szabad szó. Ne szökhessen meg belőle az a megbotlott, megtévedt, a ridegségtől menekülő, meleg emberi szó, mely most föltolul belőlem, mint az eleven gőz a fájó, megroppant Titanic testéből. A szó, mely lüktető, édes, elementáris… hogy mégis, ennek ellenére is, felfoghatatlanul, kimondhatatlanul, megbánhatatlanul, nem is tudom miért, annyira, de annyira SZERETEM.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-10-24 08:32:02
Utolsó módosítás ideje: 2016-10-25 11:09:49