Menetkész

menetkész

lábban golyva
sorompó nélküli vasútátjáró
behúzódik a köd a fák alá
piszkos-kék égbe harapdál
egy fekete madár
inkább elül, száraz ág
mint karó

súlyt emel
lassan a hideg, izma dagad
falakra árnyat vés, farag kezedre
érzed - fáj, a vésett ráncok, fájnak -
huhognak, mint visszajáró kísértetek
galambok
nem látni őket, csak ganét
a peronon
betonra fekszik a csálé szél

formát nem ölt
a gőz
rejtőzködő őz
vaskerék között megpihen
ha fújtatva megáll és a csikorgás
szétszáll a semmibe
vonatfütty
cserepes száj az emlék
ha visszanézel

felszállás után

száz marék hó
nyomot lep
a táj összefut előtted
mint keserű nyál
szájzugban
szemzugban
parányi kép
fordított

minden áll és forog
egyszerre
hintát lök a fájdítós csönd fejedben
hinta-palinta
mennyi gondolat

kevereg
epenedv
nyomorsav
igen

nem elírás
nem felírás
nem átírás
nem megírás

ez a talentum
elásva
bezárva a kaloda-lélek falába
egy tégla mögé rejtve el
üzenet magadnak
az itt hagyottnak

a menetre késztől







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-05-09 09:54:42
Utolsó módosítás ideje: 2016-05-09 09:54:42