Elbujdosott pillanat

I.
Ködben a nap ajkába harap.
Csuklik az égbolt, félrenyelt
Megint. Pattan a lánc, szeme
Nyílik, visszanéz. Milliom
Elbujdosott pillanat tekintete
Fénylik mozdulatában,
Amikor hátratekint: valahol
Mindig voltak éveink, szépek
És erősek voltunk, de lehet,
Hogy csak mások, mint ezek.
Törhetetlen jellemekben nem
Volt hiány sohasem, példáink
Apáink lehettek, s kortársaik,
Sorstársaink emlékezetében.

II.
Elpártoltak tőlünk az érvek,
Elpáholtak minket az évek,
S a sörénylobogású, roppant
Délutánok éjbefutó álmait
Újra megidézi ez a pillanat.
Most bányalidércek lengnek,
S kénkőszag ködlik a tájban,
S kékingű csönd ül a fákon.
Ezerszemű hidrafej vicsorít
Rád ijesztő, tudatos közönnyel.
Eszed a valóság nehéz kenyerét,
S pillanatok rögeit görgeted el
Hétközi csöndek vadcsapásain.
Borostyán-fehér hazatérésre vársz
Minden vasárnap délután.

III.
Könnyű föld már az elmenteké,
Hova vágyna lihegve sok itt maradó,
Ám a lélek ellen mit se tehet.
Zsoldos magányban sóhajt magában:
„Talán mégis igaz volt minden,
Ha már itt megadtam az árát,
S nem hiába éltem, tartva irányt
A nyomor nyomvonalán.”
Vén renegát fog-teli szájjal
Nemet vicsorított rád,
Ha a kényszer kérni vezérelt,
S porcelánmosolyú arccal űzött el.  
Bőszen feledte nyolcvanhat évét,
Mintha idefenn remélne örök életet.
Tudod, apád az ilyenektől soha nem kért,
De inni adott minden szomjazónak.


IV.
Szisszenve tovalódul az év.
Szárnyal, mint a szívverésed,
Sodortatsz, félelemből félelembe,
És a sötétté hazudott égből
Már nem akar hullani a hó,
S tavaszunk még anyátlan árva.
Ablakod alatt hörgő járókeretek
Omlasztják a csöndet s ideges
Zajokkal telik meg a reggel,
Az iskolával szemben, ahol élsz.
Hamuba hullt évezred pora
Mered rád az épületről, hol egykor
Néhány dolgot te is megtanultál
Hitről, tisztességről, emberségről.
Olvasni, írni, szép szavú nyelveden
Ékesen szólni, embert, lelket nem
Gyalázni, mert a káromkodásért
Akkoriban kijárt az osztályfőnöki.
A szemek nem hazudnak még
S üvöltenek csörömpös igék  
S csordásodik az idegen lét.
Csahos éj odvában az utcákon él
Megannyi valóság-független torzó.
Neked is, és egymásnak is idegen
Itt már a második generáció,
Akik elől elhazudták a jövőt.

V.
Ködben a nap ajkába harap.
Csuklik az égbolt, félrenyelt megint.
Pattan a lánc, szeme villan, kinyílik.
Milliom elbujdosott pillanat fénylik
Mozdulatában mikor előretekint.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-03-22 14:34:07
Utolsó módosítás ideje: 2016-03-22 14:34:07