Virrasztó

Nem tudom, észrevetted-e már,
van egy pillanat a napban,
a hajnal bizonyos órájában,
mikor valamilyen belső parancsnak engedelmeskedve
megszólalnak a madarak.
Bárhol vagy, hallod.
A levegőnek meghatározhatatlan illata van,
érintése vág, összerándulsz, mintha jeget érintenél,
pedig minden tűzforró.
A szerelmesek az álomban elfeledkeznek egymásról,
de ekkor-mintegy gongütésre- újra feltűnik a "te"
majd közvetlenül rá az "én" is.
(Félálomban felfakadt mosolyuk megnyílt seb.)
Az éjszakás nővér, ha körbejár az elfekvőkben,
madárcsivitelésben cseréli a pelenkákat.
A fekvők, mint úsztatott fák a folyón,
már egy másik valóság felé lebegnek.
Felfekvéseik ragyognak, mint a drágakövek,
pedig mindent betölt a rothadás édeskés bűze.
Egy pillanat ez, mikor úgy érzed, bármit megbocsátasz,
és lehetetlenségnek tartod, hogy neked ne bocsássanak meg.
Egy egész pillanatra úgy látod Istent,
ahogy önmagadtól eddig nem láthattad:
örökkévaló pőreségben,
kivetkőzve minden emberi közhelyből.
Mindez egy pillanatig tart.
Aztán, ha elmúlt, újra hallod az autókat,
a felkelés morcos zajait:
valaki kávét főz,
valaki hangosan ásít.
A szerelmes nő ölelés helyett wc-re megy,
az éjszakás nővér a halált adminisztrálja.
A felfekvések nem drágakövek többé,
hanem fekete, rothadó kráterek.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-02-22 21:00:33
Utolsó módosítás ideje: 2016-02-23 19:47:07