Egyedül

Az ember egyszer csak magára marad,
ahogy elindult, amikor elszakadt.
Az út végére is ugyanúgy ér.
Elpattan valami. Talán egy ér.
Az idő és tér ott elveszett.
Már nem kergeti a felleget.
Az avar lehet oly hangtalan,
ha hűvös ősszel betakar,
s ahogy alatta bomlik az élet
nyűtt sejtekből ismét ébred.
Kibújik bimbó, sziklevél,
féreg, rovar. Szárny rebben
és nem jut eszébe egynek sem,
ha földre született röppenjen.
Ha röpül, nem vágyik más eget,
nem tágítaná ki a teret.
Vannak. Amíg még lehet.
Együtt vagy külön, nem érdekes.
Csak az ember olyan különc,
haladni szeret külön-külön.
Bűnösen is és bűntelen
egyre feljebb, ha kell, ha nem.
Ha Isten egétől szédül már,
hittel, hitetlen mindig vár.
Valami mást. Rendhagyót.
Kapaszkodót vagy biztatót.
De hiába minden intelem,
véget ér, ami nem végtelen.
Apró kis férgek foglyaként
elenyész, amit még remélt.
Egekbe száll és felejti,
hiába kutatta ezernyi
tudatban is tudattalan,
miért van az, hogy egyszer csak
az ember úgyis maga marad.
Ahogy elindult, ugyanúgy ér
az út végére. Oda egyedül lép.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-02-01 11:40:10
Utolsó módosítás ideje: 2016-02-01 11:40:10