Dimenzió a Minotaurushoz

hazámat nem lelém
lobog a fény
szikrákat nézek hasztalan
mind szívemből
éjjel suhan

forog az idő-kerék
nem jön a vég a világ-elég
éjjeli fények, ködökben
utcalámpák
az álmodót az álmok
csak felzabálják

nem volt remény
mégis együtt ittuk itt a csapolt-homályt
vermelt halak egy téli halastóban
így néz az örök jégmúlt vissza-leránk
egy kígyómarás ami leránt
a mélybe

és neonfényű sztrádákon
áramlik az éjfolyadék sötétsége
olajos-zöld könnyűség
vár a csend helyén
a morajló kőváros
a sugárzó telihold alatt
sietve rohan veszett jövöjébe
hegyek jönnek felém

nők férfiak késekkel egymásra lesnek
marakodnak, ölnek és szaporodnak
galaxisunkban, a tudatnélküli égitestek
a halál csak egy antigravitációs mező
amiben reménykedhet
a nemlétező

elszakadt aranyfonál ragyog
a város labirintusában
villannak a fiatal női bokák
vízek csendülnek le lombon
levélen, ezüst kiáltás halld
így sír a halhatatlan kozmosz
csak a Minotaurosz
negatív üvöltése szakítja át
a jelenvalóság dimenzió falát

a labirintuson túl, valóság-homályok
az ördög oszlopaira kifeszített
a távoli ködökbe futó nagyfeszültségű
távvezetékekre zizegve
csapódik a pára

fagyott kismadár a hóban
egy lyukas zsebből kipotyogó könnyek gurulnak
az imbolygó buszpadlóra
a házak esti sugarában felszikrázik a múlt
a csend szárnyai valahol egy
fehér papírlapon rezegnek
a mennyország szívében élnek a holtak
és estve tenger-hajak fodrozódnak az Adrián
az örök Neptun-idő csillag-frekvenciáin







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2015-12-07 02:31:48
Utolsó módosítás ideje: 2016-01-08 12:02:48