KEZDŐDŐ ŐSZ

Idő fénylett: vizek , égboltok őse.
Nagy szemek néztek a kezdődő őszre.
Dallam szikrája táncolt el a légben ,
s gyújtott ezüstöt bús nyárfalevélen.

A Semmi volt szívemben , ami Minden ,
mert könnye átjut álmon , földi kincsen ,
s a szépsége ráég a pillanatra ,
melyben az Anyag önmagát siratja.

Megértettem: a Semmit írom én is ,
a Nagy Szívet , mely vérzik , vérzik , vérzik ,
fényben Időt: vizek , égboltok ősét ,
elmúlásokban Szépség örök őszét.

Ingott a nád , akár az emberélet
és sóhajtott is. Nincs-partokra léptek
az istenek , s a fényben Időt loptak
és sejtettem , hogy ők is elhagyottak.

S nem mindegy-e ,  -  szólt tükörláng szememben  -
hogy végesen sírunk a végtelenben
vagy a végtelen végén sírnánk: vége ,
nincs már tovább fenséges messzesége?!

Kezdődő őszből majd gyönyörű télben
hadd fejezzem be: csillagos mesében ,
hólelkű csendben pogány-szép imával ,
gyógyító Szépség méregpoharával.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: KLÁRIS ANTOLÓGIA '00 (BUDAPEST, 2000)
Kiadó: URÁNUSZ Kiadó