Hajnalban dereng

Szeretem ezt a szobát,  hogy csend van. Ez a csend az otthonom. Ez a bolondok teremtette csend.
Az ódon téglafalak hasadékaiból bújik elő, ha elmentél, rendszerint így hajnal tájban, mikor még ébredezik a város, súlyos, tohonya tagjait időnként arrébb dobálja, és recsegve ránk-nyílnak a szemközti lakások bágyadt redőny-tekintetei. Ez a bolondok teremtette csend ilyenkor kiszűrődik a falakból, körbeszaglász, mint a macska, ha hazajöttél, beleheli a szobát és  nem érzed a város beszivárgó erjedt verejtékszagát, mert ez a csend az érzékeidre terül.  Ilyenkor nyelvemre simulnak a válaszok közhelyes kérdésekre, de eltökélten hallgatok. Titkaim, igen, azt hiszem nekem még mindig titkaim vannak, előtted, méghozzá transzcendensek, magamban találtam őket pont egy ilyen reggelen, egyszer, mélyen az illúziók alatt, az első korty kávé, és a rá következő cigaretta-slukk között összegyűlt keserű nyállal a számban, a hajnal bugyrában. Előszedem és nézegetem őket, ahogy a régi ékszereket, hagyatékot szokás, amelyekről talán sosem fog kiderülni, mennyit érnek igazán, érnek-e legalább valamicskét, egy utazásra valót, mondjuk, mert az érték mindig csak az élmény marad, meg a tudat, hogy egyszer visszabújhatok én is a falak közé a csenddel együtt amit teremtek minden reggel, és te leszel az az egy különc, aki hallgatja.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2015-11-17 15:54:04
Utolsó módosítás ideje: 2015-11-17 15:54:04