FELEJTÉS /Apámnak/

Apám attól fél: hamar elfelejtik ,
ha meghalt már. Ez ellen mit tehet?
Megsúghatom: míg élnek az utódok
megőrzi őt kényszer-emlékezet.

Nem temetőre , sírra gondolok , mert
a temető nevetséges világ ,
-  s szomorú egyben. Szomorú az ember.
És fél. És mormol butaság-imát.

Nos , ezt botrány kimondani. A varjak
szállnak , károg fent a fekete nép.
Az én szívemben élő temető van:
létet érteni vágyó messzeség.

Hidd el nekem: nem akarok Anyámra
emlékezni , de mégsem tehetem.
Eszembe jut. Mindennap. Tízszer? Százszor?
Kényszer e bánat ,  -  de emlékezem.

A nagyszülőket szintén nem felejtem ,
de belőlük is a bánat maradt ,
s hogy rossz voltam gyermekként olykor-olykor ,
s kővé kövült az a bús pillanat.

Amit az ember jóvá nem tehet már ,
jobb volna végképp elfelejteni ,
mivel pokol van minden fájdalomban ,
s az élet úgyis poklokkal teli.

Ha meghalok  -  egészen mást szeretnék:
varázslatot , hogy elfelejtsenek ,
még azok is , akiket nem szerettem ,
hát még azok , akiket szeretek!

Hidd el , Varázslat , hogy nem kell az emlék ,
amely őriz! Szív , ha már nem dobog ,
emléket bánat nélkül , mondd csak , adhat?!
S ha nem ,  -  hát miért adjon bánatot?







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.