ÖRÖK VÁRÓTEREM

Váróteremben ülök , ottmaradtam.
Vonat nem jött ,  -  hogy vártam , nevetem:
persze , nem jött , mint is jöhetett volna?
Nincsen vonat , csak nagy váróterem.

A vonat: látszat. Ha olykor virágos ,
zászlót lobbantó mozdonya ragyog
a kocsisorral , azt hiszed: vonat , de
nem az , dehogy ,  -  csak látszat-tavaszod.

Leülsz és vársz. Felállsz. Mindez hiába.
Zsúfolt idő tapos a szíveden.
Néha hiszel egy közelgő vonatban.
Nem jön. S megülsz egykedvű “mindegy”-en.

S megint felállsz. Úgy érzed , hogy hideg van.
Hideg is van , mert valódi a tél.
Az , ami lelket búsít , mind valódi ,
s kegyetlenül halálig elkisér.

A váróterem? Nos , az is valódi.
Ablakpiszok , huzat , harsány plakát ,
színes újságnők , rút reklám-szabadság…
Sok okoskodó , s hazug marhaság.

Hát fel-felálltam… Furcsa paradoxként
abban hiszek amiben nem hiszek ,
bár látom milyen ostoba az ember ,
s fent sem jobbak a játszó istenek!

Mégis felálltam olykor , és talán te
szintén , mivel elhitted: láthatod
mint hoz Szépséget , Fényt az Állomásra
piros , igazság-zászlós vonatod.

Most csak ülünk örök váróteremben.
A szíveken megfáradt NINCS remeg ,
míg vonattal , vágyakkal messze-messze
eljátszanak felejtő istenek.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.