NYÁRFÁK /Kaskötõ Istvánnak/

Nyárfákról madárhangok
hulltak: kis fénylapocskák,
csöpp kék-csókolta semmik,  -
de álmuk csillogtatták.

A hegyek távol voltak.
Mentem, s nem közeledtek.
Párolgott minden: égbolt,
táj, titok, mosoly, könnycsepp,

bánat, mely szívünk húzza
szakadék felé csendben,
szeretetvágy, mi ott van
nemegyszer gyűlöletben,

út, mely makacsul útnak
hiszi magát, s az ének,
mely vallja, hogy a szívnek
felcsenget új miértet,

majd sóhajt jobbért, szebbért,
s közben susog a nyárfa,
s hullnak kékcsókos semmik
életünk asztalára.

Ó, valót játszó látszat,
te nyárfasori álom,
kis madárhang-lapocska
hullt fényaranya árnyon!

Amit a nyárfa jósol
kelletlen bár, de értem:
a Szépség, miben hittünk
kegyetlen messzeségben,

s amíg a madárhangok
árnyék-életre hullnak,
örök levélmozgásban
álmok csillognak, újak,

jönnek új nyárfák, jósok,  -
s Szépség-hit új szívekben,
kegyetlen messzeségből
koldusként kivetetten.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: kéziratban,