Hajnali vihar

„Rémálmom temploma, s én alul
izzok, szavamat nem halkítom,
de sikoltom halhatatlanul:
Úristen, én nem vagyok itthon?”
   /Nagy László: Szólítlak, hattyú/







Különös nyár hullámzik, s a fények
úgy hullanak bele az örökös estbe,
mint korán sárguló szőlőlevelek
peregnek le a tőkék mellé a földre.

Körben a kertek alatt  a régiek,
még dolgoznak, termőre fordul
kezük alatt a föld, buzdul az élet,
s zöldellőn szárasul égig a remény.

Teszik dolgukat, amint tették végig,
évtizedeken át, túl annyi változáson,
de ezt az ijedtre maszkírozott, ármányos
sarában hasaló világot már nem értik,

ahol agyonmotorizált „gyüttmentek”
ideges lüktetéssel töltik be a tereket,
és fejhangon sivító nevetésükkel
zúznak porrá visszafojtott csendeket.

Akiket nyílt szívvel, bizalommal telten
fogadott, s ölelt magához ez a közösség,
azok most maszkjaik levetvén gőgösen,
luxusfedezékeikből kirajzva, nyersen

szabják át az íratlan törvényt, s taposnak
Istent, s embert emberi önkénynek vetnek
alá, s teszik ezt a tehetősebb, gazdagabb
jogán, s hánynak kardélre gyökeres rendet.

Olyanok ők, mint a korallzátony
a tenger peremén, s ahol, ha arra jársz,
csak roncsokat látsz, és örvény iszony
fonja a mélység ölén oszló testeket át.

Így rajzanak ők reszkető időnkön át.
Mennek tovább, mint sáskák, ha már
Lezabálták végig a zöldellő határt,
S tovább állnak új prédát keresve.

Dühödten porzik utánuk a szél,
s mi felsóhajtunk, amikor minket
keresve ránk talál az est, s leszáll
házaink közé csendesen az éj.

Mi maradunk. Nem loholunk habzó
szájjal tovább, hogy feldúljuk mások
otthonát, békétlenséget sem hintünk
otthonaikba, s nem kínálunk olcsó

mérgeket, gerjesztett, hazug bajokra,
amely a kórt csak fokozza, s enyhülést,
gyógyulást nem ád. Mi maradunk itt.
Ők fussanak csak. Lohol a vihar utánuk.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2014-10-27 07:46:02
Utolsó módosítás ideje: 2014-10-27 07:46:02