SCH

„Ostor ige-habzás immár elég volt,
béke van, nyár van, ti elléphettek,
vagy vázába kerültök csendéletnek
a tévé-azúrral bélelt hazában.”
/Nagy László: Gyászom a színészkirályért/
I.
Pántlikás szavakkal ékített májusfák
Dőlnek otthonaink elé. Nép-viseltes
Jelmezes ünneplések nem ütnek szíven,
De arcul vernek valamennyiünket, akik még
Reménykednének egy tiszta, őszinte szóban,
Megőrző, megtartó közösségi létezésben,
Ahol mindenki tudja, helyét és szerepét,
S a másik sikerét nem koplaló irigységgel nézi,
Mint akitől elvettek valamit, hanem igaz örömmel.
Erre várunk mind, azon kevesek, kik annyi hazug
Ütéstől földre veretvén, megmaradánk mégis.
S élünk csendben, visszavonulva, a lármázó,
Májusfa pántlikás, idegzsongító kiáltásoktól távol.
Hagyva, hogy a kizökkent világ, megalomán tébolyát
Magából kiüvöltse, s dögletes szeszektől öklendezve
Hányjon fittyet a fennálló normarendszerekre, és senkitől
Sem zavartatva zabáljon fel mindent, amit a gépezet
Magától lelkesedve, naponta kifreccsent magából,
Immunissá téve mindenkit a bajra, s az erkölcsi gátak
Nem állnak ellent már semmilyen támadásnak.

II.
Nap nap után e türelemre terelt tömegben éled
A félelem rőt színű varja. Károg az égen a romlás
Megannyi fattya, savanyú- szőlő-képű kurvapecér
Szolgáinak az ukázt kiadja, s dolgait elrendezvén
Tovarebben. Kondenzcsíkok maradnak utána
Az átszabott hajnali égen. Gyilkos UV-sugárzás,
Vagy néma zivatar szele seper át a kerten, s a fedetlen
Fejekben a bizonytalanság hullámverései feszülnek
A halántékokon kéklő ereknek. Amikor estefelé
Nyomába erednél a hirtelen feltámadó csendnek,
Mintegy óraütésre, a semmiből előkerülnek
Vállból rángó, napszemüveg-homlokú, arany ifjak
S a készülő esteli idillt széttörik üres fecsegéssel,
Nyafka vihogással. Aztán, ahonnan jöttek, oda mennek
Vissza, az antiszociális kisdedóvó növendékei.
Füstölgő abroncs sikolt, sziréna-jaj darabolja fel
Az alkonyi utcák dacoló némaságát, s azúrkék
Égbolt fénylik a leengedett redőnyök megett.
III.
Elvadult kutya vicsorog az úton, nyakörve rojtokban
Lóg rajta. Megélt eddig házi koszton, és senkit se kellett,
Hogy kifosszon, hiszen a jó vacsora reménysége megvolt
Mindig, s nem hullott reá szégyenfolt, gyalázat, hogy társainak
Ordasa, tolvaja, gyilkosa volt. Szégyent szimatol az éjben,
Mely nem ad már nyugalmat, falatot a kivert kutyának.
Elkullog a házak előtt, hol a jól tartott társak mordulnak
Rá önhitt büszkeséggel, s láncaikon csillan a hold.

2014.07.22.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2014-08-25 10:17:18
Utolsó módosítás ideje: 2014-08-25 10:17:18