Én döntöm el

A vén eperfát rég nem említettem,
mintha nem lenne (nem is volt soha),
az űr utána ott maradt meg bennem,
keresem, másnak nincs ehhez joga,

pedig lehetne, én úgysem találom,
(bezáródhatnak a hiány-körök)
egyedül vagyok ezen a világon,
nem vár ide senki, és mégis jövök,

felesleges is ez a nagy igyekvés,
ahová mennék, régen ott vagyok,
mint egy dudorra szorított hideg kés,
mely bizarrul és fényesen ragyog.

A vén eperfa az udvar közepén
belakja bölcsen emlékezetem,
a titokká dermedt eget félem én,
ketten vagyunk, mert ő itt van velem,

vigasztalna, ha látna bennem a vég
kezdetéből egy burjánzó lebenyt,
soha nem tudtam mondani, hogy elég,
lent lapulok, s ő feszít odafent,

trónol a végtelen, szétfolyó egek
rongyos  széleibe kapaszkodik,
soha nem tudhatom, miért is legyek
elsők között, vagy tizenhatodik.

Úgy döntöttem, hogy most figyelni fogok,
bár éberségem nem az igazi,
meglepem őket, mert szembefordulok
velük, akikről jót nem hallani.

Rémüljenek meg a bátorságomon:
arcukba vágom, íme itt vagyok!
Ők erősebbek, a gyeplőt én fogom,
én döntöm el, hogy merre fordulok!

2014. július 18.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2014-07-18 06:23:02
Utolsó módosítás ideje: 2014-07-18 06:23:02