Képeslapok néhai szerelmeimnek

            Többiek, akik kimaradtatok, ne aggódjatok, Ti másképp lesztek megörökítve,
               a gyalázat emlékműve teli van lábnyomokkal és a végtelenségig férnek rá.






Hófehérke,
a vasárnapi ebéd fölött álladóan elröhögöm magam, mert eszembe jut,
mikor azt hörögted, hogy töltselek meg, mint a csirkét,
bújjak beléd, mint Mr Bean a karácsonyi pulykába,
nem vagyok törpe, de minek is tovább tágítani a bányabejáratot.


Ágnes,
az egyetlen voltál, akit sose vertem,
és nem csak mert nagyobbat ütöttél volna vissza,
hanem mert enélkül is elterültél, mint egy elegáns királykék, bársony rongy,
és mert a meghedülés kevésbé fáj az ökölnek, mint az elhegedülés.


Pupika,
Basset Hound-szemeid rámugatnak, miért vigyorgok a semmin magamban,
miért nem figyelek oda jobban arra amit mások mondanak,
és miért nem vasalom alaposabban a ruháimat,
ha utálom a kaktuszokat, miért bojtom százszor azt a silány példányt, amit tőled kaptam.


Sándor,
vőlegényem voltál, itt a gyűrűd, amit végülis nem vittem be a zaciba,
megtartottam trófeának, és hogy emlékeztessen majdnem elkövetett baklövésemre,
a csak rémálmaimban előjövő házasságra,
és a fekete madárra, ami az eljegyzés napján rámszállt.


Liebe Mahler,
mahle mit, de többször nem állok modellt, lekonyul az ecset és benne ragad festék,
úgy látszik én képmásaim útján osztódással szaporodok,
kiállítasz, mint egy kurvát a sarokra, és részesedés se jár, csak a szégyen,
és a magyarázkodás, ki az a kopasz vén majom, akivel még néha kegyeletből sétálgatok.


Dityke,
idegesít, hogy jobban nézel ki, mint mikor velem jártál,
nem, nem vagyok kíváncsi az új, csilivili, álkreatív gönceidre,
a végén még ezeket is összemocskolnám a véreddel,
mint az általad vett fekete-fehér csíkos F&F ingemet, mikor kilyukasztottalak.


Licse,
kövér, puha, fehér hasadon szeretnék aludni,
hallgatni ahogy kortyog benned a gonoszság,
közben álszent édes illatot árasztanak a művirágok egy fonott kosárban,
behúzom az aranyszálas függönyt, túl átlátszóak ma az ablakok.


Baszorkám,
perverzióm benned érte el csúcspontját, mikor közénk gurult a polcról
egy emberi koponya, ijedtedben befostál meg behugyoztál egyszerre,
és nekem ez tetszett és innentől csak ez kellett,
örök hálámat messziről utánad hajítom, mint te utánam attribútumodat, a járókeretet.


Lucifer,
zongorázásodtól, ha tudna, felülne a sírjában Liszt Ferenc,
így pedig reverendából kikandikáló farka emelgeti a koporsótetőt,
huszonötezerért akár látható nyom nélkül meg is fojthatlak,
csak nem akarok találkozni veled a pokolban.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-12-26 16:23:29
Utolsó módosítás ideje: 2013-12-26 16:25:20