Te vagy

a kezem felkarcolta tüske, amin lefut
az a szép piros patak. Az őszi esőktől
síkos öreg tölgy gyökere. Azok a
sötétborostyán fésűk , amelyek
félresöprik az ég hajából a
gubancokat. Te vagy az a holt alázat
amivel én jöttem, hoztam üres noteszt
későn fogó tollat, nehogy belétek is
írhassak valamit. A tölgy ága ;a
félbetört tenyér. Mit kér e kartól?

Most semmim nincs. Te vagy a hamar
alászálló fény, vagy egy világító bogár
szárnya. Elszáradt vargánya,
rúgva almahéj. Az én ködöm, fakéreg
és komló. Galagonya izzása,
kaszálatlan fűben a sárguló levelek.
Csak a kéz legyél amit karcolt a tüske
és amiből kifut az a pirosló világ.

Lehetnél az a fura csipkebogyó, amit
akkor kínáltam neked azon a reggelen.
Lehetnél.Bármi, de tudom, hogy most
nincs mit adnom. Sem betűt, sem szót.
Gyökérré leszek én is. Te vagy annak a
fának  a vörösbarna kérge.De én már
nem foglak tudni megérinteni. És ez
fájni fog mindig is

te vagy





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-11-13 20:34:07
Utolsó módosítás ideje: 2013-11-14 13:50:01