nagymama

                                
a titkáról nem beszélt nekünk soha
nem engedelmeskedett az időnek se
szilárdan mint posztján az őrszem
és makacsul mint gyökerein a fa
az élők kötelességével állt közöttünk
idegenek között láthatatlan oszlopon
szívét benőtte az árterek csöndje
szárnyait rég felperzselte a nap
éjjelente a kövek beszédét hallgatta
reggelre szorongva riadt
elképzelte magát árnyak nélkül
és senki csapdáiba nem esett bele
úgy élt mintha már meg is halt volna
s a szája mézzel volt tele
az éj közepén percekre felébredt
körbenézett józan tekintettel
a szobában csend volt és sötét
aludni akart de álmodni nem mer





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-11-01 08:25:53
Utolsó módosítás ideje: 2013-11-04 19:44:10