A napba öltözött asszony




nagyanyám hangja riasztott fel
éles levegőt hasító hangja
ahogy a csendből és a magányból szabadulva
végre kedvére szidhatta apámat és a veseköveit
szerettem ha mesélt
bőbeszédű semmitmondása mindig alkalmat adott
hogy egészen másra gondoljak
s egészen megfeledkezzem róla
(csak most szégyenkezem néha
ha eszembe jut
mert olyan igaza volt abban hogy senki nem figyelt rá)
akkor is inkább az asszonyt néztem a másik ágyon
a hatalmasra duzzadt arcban az okkerszín szemfehérjét
vagy harminc éves lehetett talán harmincöt
s már csak napjai voltak hátra
a mája!-súgta mami olyan hangon ahogy az öregek suttognak
titokzatoskodón
fontoskodva
amit olyan jól megért mindenki aki nem hall nagyot mint ők
szegény asszony!-csóválta fejét-két gyerek marad utána
a férje tegnap éjfélig itt ült senki nem merte elküldeni
hallgattak s aznap éjjel ők is az egész kórterem
talán az egész kórház benne maradtak ebben a csendben
aztán tovább folytatta hogy ma is moslék volt az ebéd
s a pedikűrös megint becsapta
mint a szobám falán lógó Mária-ikonon
az óarany glória
a beáradó nap úgy ragyogta be az asszonyt
talán meg is szépült talán nem
talán olyan mindegy volt már
tekintete tétován időzött a mennyezeten
az enyém meg rajta
az emberen aki már csak pár órát él

nővérek jöttek be két huszonéves
és olyan lett kezeik között mint egy nehéz tárgy
mintha tésztát gyúrtak volna
úgy forgatták míg tisztába tették
s a test nehezen de megadóan mozdult
a tárgyak természete szerint: amerre akarták
ők meg beszélgettek sorozatokról meg férfiakról
s oly mindegy volt már nekik az asszony
meg sem kértek:menjek ki míg pelenkáznak
magam somfordáltam ki olyan csendben
mintha bármit is megzavarhattam volna neszeimmel
a folyosóról még hallottam őket mintha ostoba lenne
úgy beszéltek vele hangosan és tagoltan
nem tudták hogy bölcsebb mint ők
mert magányos és ősöreg

visszamentem s mami sokáig mesélt még
én meg láthatatlanul az asszony ágyán ültem
figyeltem napfényben fürdő arcát
vízben szétázott kenyér-testét
mely beborította az ágyat
s alig engedte hogy tovább menjek
de mentem
s az utcán már tudtam bosszankodni mert a fagyis
nem tudott visszaadni s mégis neki állt feljebb
mert szemtelenül nézett rám egy férfi
s nem köszönt az ismerős
mert megint a táskám legmélyén volt a kulcsom
s egy diákom úgy tett mint aki nem vesz észre
csak az üres lakásban rémlett fel újra
milyen súlyos a test
s milyen könnyű a halál






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-05-10 22:00:19
Utolsó módosítás ideje: 2013-05-10 22:00:19