Ballada bús verseimhez

Megdörgölte a szemét. Megint imát könnyezett.
A rég lehunyt seprűs szempillák mögött egy nap.
Holdfényautó fékezett - lehajlott feje mögött
a múlt: kislányos alakjára tapadt fiatal szemek.
Haját összeborzolta a szél. Hair. Mára mindegy.
Higgyenek, amit csak akarnak. Fogatlan szájával
mosolygott végre rájuk. Két éles ránc az orrtól.
Jóllehet járhatatlan a lelke. A szavak tudták.
Csak az elmúlás szaga maradt zsigereiben,
az enyészet búval baszottsága. A halál vonzása.
A Lét kiismerhetetlensége. (Méhemet nézték,
négy gyerek szívta mellemet. Féltek maguktól,
szaladtak.) Boszorkányos ügyességgel kerülte a
belső rothadást, fürgén vágott elé, fűről fűre ért.
Szomorú vasárnap, már járt vele erre. Kezét fogta.
( A méhére gondolt, nincs vesztve benne gyermek.)
Nem tudta, mit kezdjen a szoknyája alá bújt meleg
alkonyattal . Csak kissé érezte a gyáva gyorsvonatot.
Anyámról, Atyámról suttogott, nem hallotta senki.
Elnyelte a szétfröccsenő hús és a vér bódító szaga.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-03-14 10:27:20
Utolsó módosítás ideje: 2013-03-14 10:27:20