esti sugár és koszorú

estékben mértem az időt és találkozásokban,
akkor még nem tudtam a színek jelentőségét,
de a sötétből bármi lehet, sejtettem már akkor.
a világot magamtól mentté lenni vágytam, igen.
félelem és vágy egyszerre élt bennem – minden feléd,
már-már attól tartottam, feszélyezni fog téged,
ha ennyire akarlak – túl nagy lesz jelentőséged,
az itteni világra megöllek, építek másik
világban belőled, de hogy mit, magam sem tudom.
ez a költészet – rettentünk meg ketten: testvérem,
szeretőm, anyám, gyermekem – pártfeladat leszel;
beléd írom a teljességet (velem) – feszélyez –
pedig a szeretet másként kellene – ne úgy mint
nekem, hanem amiként neked kellene – értesz.
de én önző vagyok – feloldódni vágyom – beléd.
lehet így élni, vagy egy pillanat nihil-szigeten?
hívő vagyok hitetlenül, csupa lélek, s nincs lelkem,
beledöglenék a pillanatba, s örökké élnék.
esti sugárkoszorút akarok á la Tóth Árpád, látod,
s mire jutottam. hajadban fények glóriáját
vágyjam látni – égi csókol itten földi létet,
engem rövidest átírnak a halál követelbe,
de naplófőkönyvem addig is rólad szól. ne hagyj el.
zárlat: a fények áttetsző örök színjátéka;
nem tudom van-e szép, vagy nekem kell látni, akkor csak.
de ki tudja miért, megfogtad a kezemet; nézlek,
örökké erre készültem, nem tudom az éveket –
itt minden tönkremegy, szétesik, elfut – hiszed-e;
azért születtem, hogy valaki megfogja kezemet.
egyszer sem éltem, pedig az élet – az a szerelem.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-01-12 01:10:08
Utolsó módosítás ideje: 2013-01-12 01:10:08