a (kortárs) lírai én

Ahogy űrlapra zárul a formanyomtatvány, de az írás, a szöveg már nem töltheti ki, de sem az oldalt. Amit hordoz, naprazárt forma, maga az űr a holnap, egyben a megmaradás egója, ellenben a formával, amely naprakész bomló mutatvány is, ha a (kortárs) lírát nézzük. Ahol az az én már nincs, csak helyette a jel és a szükséges űrpótló vessző, gondolatjel, mint cselekvéstelenség, mondjuk mint a gondolkodás nyitánya de egyben a végzete is. Még csak nem is dekadens, hisz gondolkodásának iránya nem a hiányzó alteregó megteremtése, hanem riadt menekülés mindattól, ami értelmet hordoz, azaz azon gondolkodás szférájába zárna, amely előbb-utóbb feltételezné az azonosulást. Nincs azonosulási szándék, ez kötöttség lenne, implikáció, kitörésre késztetné az ént. No nem önmagából, magjából, mibe vettette magát, hisz mint olyan, mint ónköltés, nem létezik, se alakos se alaktalan, és ebben csak kísért a Van, de már nem hordja ki, nem tartalmazza a Létezőt, csak kísérti, de meg nem fejti, nem jelenti: ehhez már túl arisztokratikus. Eleganciáját nem viselkedési iskolából, hanem az ópiumból nyerte, amit termel és ami termeli. Származéka, de nem felmenő vagy lemenő ág: hipnózis. Ezért ebben és ennek él, de nincs szülő, nincs leszármazott: hermafrodita delírium, ami kiváltja, egyben léte és a szükséges önemésztése. Nem a pillanat, hanem ahogy megörökíti azzal, hogy vágyik valamire, mert ami van, már nem vonzza, inkább ami lehetne. De ne legyen, ne legyen más mint ő, az én, a pillanat eufóriája, ahogy oldódik a vágyban. A vágy cél, céltalanság, titok: az önhipnózisban, mint vers, nincs mosoly, csak az önfeledés kényszere. Ami persze nem valósulhat meg.

Nem mélységes, nem narcisztikus, ehhez létezni kellene, legalább mint önön alteregójának megközelítése. De ez nem lehetséges, nincs mit és hogy megközelítsen, mert az tett lenne, a cselekvéstelenség felszámolása. Ezt nem engedheti meg magának, mert ez a formája és az űrje rendje, ami közé szorult, ahogy űrlapra zárul a formanyomtatvány. Nincs cél, nincs késztetés az űr, a forma és a nyomtatvány viszonyának vizsgálatára, hisz hierarchiára nyerne, ami diszekálná és ezzel fölemésztené. Eleve érti, ami történne, így tehát az aztán lenne érdekesebb, de ez számára elképzelhetetlen, hisz a kimerülő ˝van˝-ja táplálja, de nem az, ami abban akcionális, hanem ami az űr visszképe: az énre visszaható líra, a lírában vesző én. Az én azonban nem ebben és ennek él, erre csak törekszik, de nem valósítja meg, csak ebben és ennek ért, lát, feltételez. Látja, feltételezi, de már nem
sajátít ki semmit önmagán kívül, és amikor úgy érzi, jelentkezik az önmagára találás lehetősége, akkor azonnal ellentmond egy véletlen megtalált gondolatának, mert az létre térítené. Ezt nem engedheti meg magának, a véletlen megtalált gondolatát.

A véletlen megtalált gondolata feltételezi az empíriát, de erre nincs szüksége. A célirányos, mint a formanyomtatvány, riasztja, akár a szöveg és az oldal, ahol és amiben megjelennie kell. Csak ott, amiben és ahol, mást, másutt nem tölthet ki. Ez rajta múlik, de mégcsak érte se van, hisz az emocionális lenne. Az ópiumban nincs emocionális, emóció csak az utána élő vágy lehet. A többi létező csak arra való, hogy kizökkentse. Nem önmagátlansága enigmájából, hanem titka hordozója. Önmagában kiteljesíti, de nem követ meg, nem következtet, önmaga következménye, ahol kizárja a ˝van˝-t, hisz az megsemmisítené. Megköveti ugyan önmagát, de ha a tettenérés veszélye jelentkezik, azonnal ismét ellentmond önmagának. Ellentmondásai következetlensége, hű önteremtésének illúziójához. Ha egy gondolata önmaga megteremtését vetítené elő, azonnal elveti, így nyilvánul meg illuzórikus volta, de még ezt is azonnal elveti. Ez számára nem ellentmondás, hanem a szükséges éltető léttelenség.

A narkózison kívül nincs szüksége más önigazolásra. A narkózis azonban nem valósulhat meg, mert oldaná. Oldhatatlansága azonban nem ereje, ereje belülről fakad, de nem az övé, hanem nimfomán léttelenségéé. A vágyon kívül, érzései kötetlen és leköthetetlen impulziók. Szinguláris absztrakciói lényegi impulziói. És mégsem absztrakció, nem mysztika, nem narcizmus, hisz ezek számára regresszívek lennének. Így enigmatikusnak tűnik, de belülről, maga számára nem az, vágymű. A mű azonban, tehát a dekadencia, megvalósíthatatlan, ez bomlása, önveszejtődése. A bomlás élmény, mint ilyen, az adott korban siker forrása. De csak kívülről, belül már csak él-mény, csak kiterjedés.

A kiterjedése határai. És mégis, ennek a lírai énnek nincs határa, ege, földje egy és oszthatatlan, és csak terjed. De nem mint a világegyetem, hanem a központjában, ahonnan már nem terjedhet. Egy bipolaritás, amely nem áll kölcsönhatásban egymással, csak egyik kiterjedve átveszi a másik hült helyét. Amelyet nem tölt ki, hanem elfoglal. De nem azért, hogy ne csak az űr maradjon, az üres lap. Hanem az így elfoglalt hely, mint ahogy a lapra tárul a betű, az atipikus, ha egy, a Típia. Ezért nem egy, és mégis egytelenségében alakos osztódik alaktalan, ha kell, akár képletesen tagadva igazol a (kortárs), a nonimplikatív kiterjedés határai…





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-11-03 03:08:07
Utolsó módosítás ideje: 2012-11-03 03:08:07