Már bontom

Mint fordított Déva-várat rontom
földig, ha kell, kövenként széthordom —
ne lássam, falán az ügyetlenül
magam csinálta fugákat miként
veri föl  a gyom, s miljom nyüzsgő kis
állat mint épít mikrovilágot
magának, hogy lakjon e romokon.

Képzeletemből dübörgő buldózer
vonul föl, hogy élő testemet ki-
falazza. Vásnak a vasfogak, de
múltamból magam kirágom, és látom
a tornyon egykor büszkén lobogó,
fakó vászon igyekezetét, hogy
lengjen, berozsdállt felvonóhídét,
hogy emelkedjen, kiszáradt vizes-
árokét, hogy újra megteljen.

Valaha nevetve rám tüzelő,
megvakult lőrések alól nézem,
mint omlik a kő, s a vár fokán, meg-
dőlt bástyán, dohos szobában, az úrnő
árnya hiába gondol föltámadásra.

Még megérint e hely és e helyzet
melankóliája, ám józanul
felmérem: az én veszteségem kisebb.
Omlása nem rám szakadt, élőként
lehetek szabad, s falát, mely bezárt,
lebonthatom — csak a törmeléket
kell majd eltakarítanom.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-07-17 10:42:52
Utolsó módosítás ideje: 2012-07-17 10:42:52