Éppen fenékig

Nem bátorság csak valami
minden mindegy érzés volt
ahogy némán néztem,
kitépett belőlem egy darabot
de ijesztette a csend
és az üres tekintet,
véres pofával hátrált a múltba,
hegeken írják a jövőt.

Befagyasztottuk érzéseinket
nagykabát alá került télre
de most lekerül minden s
a gomblyukakon keresztül éppen
ágyékig hatol a tavasz.

Mint az a lány, sokszor balra,
időnként jobbra
de legtöbbször mégis előre halad
másnap mégis ugyanott várakozik,
van benne valami,lehetne benne
éppen fenékig ér a haja.

Ülünk a teraszon és
egy kockacukorba
préseljük közös álmainkat
édes és valószerűtlenül szögletes,
a kiskanál ívében csodálom a mosolyod
az utolsó kávécsepp
leesve apró örvényeket
kelt a csészében
mire felnézek már elolvadt minden.

Megint szavakkal szeretkezünk
szellemi pettingbe menekül a nincs
pedig mi mindenre jó az a száj
legalább azt, ne mondtad volna.

S hogy legyen mire fognunk
télen az elfagyást
megint szódával csapjuk el
az őszt, nagypohárral
éppen fenékig.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-04-06 21:16:22
Utolsó módosítás ideje: 2012-04-06 21:16:22