Hétköznapi lázadás(1)

Azért sajnálom, hogy egy vén fasz lúzer vagyok,
nekem a nap süt nem ragyog,
az angyalok sem voltak széparcú szeretők,
csak pár kurva, meg néhány feledhető
pillanat, most itt szalad velem a vonat,
jobbkezem felől a tó kékje,
ez a menni, mindig menni kéne
mikor megvénül a nyár,
rohadjon meg ha fáj, hát fájjon,
csak ez a monoton kerékzaj szíven ne találjon.

Apám tanított, hogy szavam legyen emberi, sose bonyolult
talmi kiáltás, mely fog közé szorult,
lélegzetem legyen fény amivel a sötétben világíthatok,
élj gyerek, élj, és ez a legnagyobb titok,
és nem kell, hogy neved arannyal falba véssék,
elég ha szemedben hullócsillag a mérték,
lobbanj, lángolj, egy percre, de sosem örökre,
hidd el, néha szükség van ilyen perzselő ködökre,
és tudod, az a bizonyos lényeg nem mindig látható,
elég ha vizet adsz, ha szomjul a megváltó.

Csak nevess, mikor mások gőgösen eget mérnek,
mert tiéd az út, a föld, hová ők rettegve lépnek,
ez a talpalatnyi föld, itt minden sors hozzád tartozó,
rokon, sok boldog ős, ügyetlen imákat morzsoló
csibészek, de ne feledd a mi fajtánk harang a faágon,
ha fáj, hát rohadjon meg, engedj, hogy fájjon,
az a valami, ott benned, valahol mélyen,
dobogjon, őrjöngve, dühödten, mellkasodba el se férjen
szíved, tudod, az a hatalmas titokzatos álom,
véred ringatta csónak, ha fáj, rohadjon meg, engedd, hogy fájjon.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-01-05 09:58:36
Utolsó módosítás ideje: 2012-01-05 09:58:36