Szentestére örökül(1)

Emlékszem. Csonttá fehéredett ujjaid még
szorongatták sorsod üvegbe zárt mámorát.
A fák dúdoltak valami furcsa danát,
és a szél avarral tömte kabátod zsebét.

Hat évem minden vágyával kértem meséd,
dermedt szíved talán még dobbant.
Csak egyet, titokban,
most is őrzöm utolsó neszét.

Riadtan néztem az est sötét köpenyét,
ahogy madárszárnyként szemedre simult.
A mennybolt minden dísze földre hullt,
hideg gömbjei fennakadtak a fenyők ujjhegyén.

Mert neked mindig a fény kellett apám,
őrjöngve, zilálva, önmagad tépve.
Én akkor éjjel a csillagokra lépve,
szívedre hordtam az ég hívó szavát.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-12-24 05:25:16
Utolsó módosítás ideje: 2011-12-24 05:25:16