Dunai szél

még vak volt a hajnal, szürke és rongyos,
melósok sietett az első villamoshoz,
ami a távolban felsikoltott mintha ölnék,
és lassan feltűntek a tántorgó légyszaros villanykörték.

a Boráros térnél a part kövein ültem,
mögöttem a parkban pár csöves tüzet rakott,
és a pattogó szikracsillagok a víz fölé repültek,
néhány örvény felböffent, mert fényüktől jóllakott.

magányos voltam, mint aszfaltrésben a barackmag,
vagy mint csecsemő, kit kapualjba felejtett az élet,
mindkettő felsír, ha veri az eső, de kacagnak
mikor kíngyökerük a város rohadó húsába mélyed.

valamiért Istent játszott a félhomály,
meleg kenyérfalatkákat osztogatott a virradatnak,
az rágta, rágta szájából csorgott a nyál,
és nyelvét elharapva vörös foltot köpött a házfalakra.

már látszottak a budai dombok,
elgondolkodtam, a túloldalon miért kövér a vízfodor,
míg ezen a felén a hullámok szennyes rongyok,
ott kevély a víz, itt sovány nyomort sodor.

eh, de mit érdekel költő vagyok,
ki az éj rulettjére mindent rátesz egy utolsó forgatásra,
vesztettél zörögték a zavaros zsetonhabok,
csak a szíved maradt, de azt is harapdálja a szél pulikutyája.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-11-24 02:17:23
Utolsó módosítás ideje: 2011-11-24 13:19:08