BennemLétek


Többé már nem leszek magányos, csordultig töltődtem veled.
Belépirult a sápadt este is, amikor képzeletben átöleltelek.
Odafenn minden pohár betelt, itt ajkaimra járt a fém ízű eső.
Párát leheltek a fáradt dombok, kevés est érkezett előkelőbb.
Távolabb köveiket vetkezték le makrancos hegyek, kiszáradt
patakmedrek áldását iparkodón köszönték vízfutár erek, s én
elmerengtem léteden; nem is tudom, ki vagy, de megszerettelek.



I.

Azt szeretem benned, hogy mindig változol. Száz arcod van, ezer talán.
Millió vonást vésett mindegyikre dús fantáziám. Te vagy a szeretőm,
te vagy,  aki ismer - fürödni szoktam a szemeidben. Tekinteted tükröm,
pillád legyező, orrnyergedhez bújok, ha hideg az idő. Esténként palliádra  
fekszem, te szépeket mesélsz, s ahogyan elringat az ajkad, elalszom én.

II.

Látod, sosem voltam igazán magányos, hisz folyton csak hallgattalak,
magamba lélegezem minden mondatodat. Sosem fáztam, engem
nyakig takart a szó, és elfeledtem azt is, múlandó vagyok.
Mosolyt, mesét! Csak ennyi kell. Feledni készülök ma minden bánatom.
Emeld fel az arcod! Félek, amikor az álladon kapaszkodom.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-07-30 16:11:23
Utolsó módosítás ideje: 2011-07-30 16:11:23