A katatón

*
A katatón a sarkon ácsorog,
körötte kóbor kutya lábnyomok.
Nem zavarja az ellenszél.
Magában, maga elé beszél.
Szájából szálas nyál csorog.

**
A református templommal,
Tildy lelkész mellszobrával  
szemben, a sarkon ácsorog
a kövér katatón gyerek.
Rövid nadrágján vizelete
sókristályos térképe a folt.
Szőrös lábán kidülledt erek
kékje üt át; sebhelyes a bőre.
Ő a templom önjelölt őre,
már több évszakban debütált,
és azóta mindennap itt áll,
ezen a hálátlan színpadon,
ahol taps helyett gúny jár.
Itt várja be kormában az estét;
pólóján élteti a Szeghalmi SC-t,
pedig nem szerette a focit soha,
ezt turkálta ki neki a mostoha;
nem baj - ezt is, mint mást -,
már régen megbocsátotta.

***
A kövér katatón gyerek
kezében a Könyvek
Könyvét tarja, fejtetőre
állnak rajta megfakultan
az aranyozott betűk;
rég kiesett belőle laponként,
előbb az ó-, majd az újszövetség,
maradt bélés nélkül üresen a fedél,
mentsvárként, végső menedékként.

****
A kövér katatón gyerek,
kőszoborságában áll a vártán,
Nem hiányolja az Istent,
(ha már máshogy nem lehet)
egyetlen egyszer látta a hátát;
sohasem jött szembe vele;
ha kell, jól elvan nélküle, egyedül.
A szemközti toronyóra delet üt,
mégsem jön el nála az éhség ideje.
Az „Alma Mater” étterem kínálta
menüben gulyásleves van és derelye.



*****
A kövér katatón a sarkon ácsorog,
mint egy rosszul faragott bálvány.
Tekintete, akár egy bástyán a lőrés.
Észre sem veszi, hogy torkát, bőrét
éles , őszvégi szél pengéje metszi.
Legyökerezve szállna messzi, messzi.
Szívesen kiszakítaná magát ebből a tájból,
elcsatangolna, elkóborolna, akár a vadállat,
de mégis marad rövidülő árnyéka előtt,
mert a hűsége ideköti, na meg a szolgálat.  
Neki itt az Isten Háza előtt dolga van.
Nem feloldozás, annál neki több járna:
az ártatlanok kegyelme, a bűnbeesés előtti
bocsánat. De ehhez a rendületlen remény
sem elég, mégis ott áll megszokásból,
hátha az Isten kivételt tesz, s csodát varázsol.

******
A kövér katatón gyerek,
félrehajtott fejjel
a Napra hunyorít.
Arca rezzenetlen,
mereven mereng;
csak a haja hullámzik.
Agyvelejében a síneket
a vonat kattogtatja,
a vasúti töltés mellett
parlagfüvek, és idegenek
integetnek. A vonat  
ablakából visszainteget.
Mosolyog belül,
szereti visszanézni
ezt a színes emléket.
Mezők, őzek, nyulak,
vakolatlan házak, vetések,
tűnnek fel, tűnnek el.
Póznák, fák suhannak
az idő féregjáratán át
oda, ahová ő is tart,
ahová minket is taszít
az eltelt, a jelen, a jövő idő:
a közelítő S E M M I B E.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-07-13 16:32:14
Utolsó módosítás ideje: 2011-07-13 16:32:14