Egyetlenek

Szüleimnél egyetlen szoba van,
a rekamét, (anyukám ágyát)
csakis akkor húzzuk ki, amikor
unokáik is eljönnek.
Ritkán.

A heverőnek transzformált
kempingszék, ahol én
fekszem, testgyötrő,
nem hagynám hogy
öregem tagjait épp ez törje
tovább.

Elaludnék, de darázsfészek
zúg bennem, nap nap után,
sárga-fekete gondolatok,
fullánkos végű
apró önzések,
aggodalmak serege.

Mégis aludnék, de anyám
pusmog valamit, alig értem,
aztán kiveszem a sötétben
Istent.
Édes, jó istenem… - így mondja,
édesanyám imádkozik éppen.

Könyörög, hogy a kínt
(mit senki se ért meg)
oszlassa az Úr
könyörög, hogy apám
ormótlanra dagadt lábát
ne feszítse a víz, mer’ a szív
már nem bírja, csak imája
segíthet.

Könyörög bizony értem is,
aki egyetlen gyermeke,
messze vetődött,
árnyékra - gondolom, közben
alvást színlelek, ügyesen szuszogok, mint a másik ágyon apám,
szinkronban…

Majd jóanyám is álomba merül, így alszunk mi,
egyetlenjei
egymásnak.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-05-01 10:01:41
Utolsó módosítás ideje: 2011-05-01 10:01:41