Arról, amiről nem beszélünk

hogy anyámék mit gondolnak róla
azt én pont leszarom.

én úgy gyászolok, hogy este
elmegyek berúgni a legtávolabbi
helyre ahova meghívnak, és egy
csajjal- aki nem épp az esetem-
kényeztetem magam éjfélig,
majd mikor jön az utolsó vonat,
hogy vigyem haza magamhoz,
akkor nem hogy nem fekszem le
vele, de még kerülöm is a ráutaló
magatartást. aztán másnap
elképzelem, hogy akkor az egyetemen
nem azért álltam –mondhatni
szédültem ki- a büfénél a sorból,
mert anyám felhívott, hogy a ceglédi
kórházba már ne menjek-

„már nincs velünk a tata”.

és emlékszem milyen volt,
amikor a vonaton módszeresen előtört
a verselhetnékem. nincs bűntudat,
csak első szó. lehetőséget láttam benne,
kihívást; „mert most tényleg nem
akárkinek halt meg a nagyapja”.
próbáltam rögzíteni másnapos fejjel,
és azon bosszankodtam, istenem,
mekkora közhelyek a szavak;
semmi egyéniség nincs mögötte,
pedig ez most mind velem történik---

otthon anyám épp aznap „ünnepelte” a
születésnapját. így a halottról, anyám apjáról,
csak a temetésen esett szó,
(egész úton a szélvédőn egy taknyos
csíkban oldódott  a nap).
majd anyám a ravatalozónál
a bűntudattól, mi nem tudom mitől,
folyamatosan sírtunk.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-04-10 11:34:46
Utolsó módosítás ideje: 2011-04-10 11:34:46