B. Tóth Klári : Szabadságmozaikok



 
2856 szerző 40067 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Demény Péter
  Egy fehér papírlap
Új maradandokkok

Francesco de Orellana: én oda fel nem megyek
Molnár Attila: Tibitebitangó (jav.)
Tamási József: jelolvasás
Francesco de Orellana: két lábbal ülök a szélén (áramvonalasított verzió)
Karaffa Gyula: Korán
Tamási József: error
Bátai Tibor: egy-ügyű sorok [három tételben ugyanarról]
Türjei Zoltán: Bőrön belül
Ur Attila: Szekér
Szakállas Zsolt: Vadhajtás
FRISS FÓRUMOK

Zima István 46 napja
Ötvös Németh Edit 46 napja
Metz Olga Sára 46 napja
DOKK_FAQ 46 napja
Mórotz Krisztina 46 napja
Nagyító 46 napja
Veres Mária 46 napja
Bak Rita 46 napja
Ur Attila 47 napja
Farkas György 47 napja
Konta Ildikó 47 napja
Tamási József 47 napja
Szilasi Katalin 47 napja
Szakállas Zsolt 47 napja
Bátai Tibor 47 napja
Kránicz Szilvia 47 napja
Türjei Zoltán 48 napja
Skaliczki Péter Nimród 48 napja
Pataki Lili 48 napja
Pintér Ferenc 48 napja
FRISS NAPLÓK

 A SZERKESZTŐSÉGI FŐEMLŐS 46 napja
Hetedíziglen 46 napja
Macska 46 napja
ELKÉPZELHETŐ 47 napja
Etzel Mark Bartfelder 47 napja
Metz-Művek 47 napja
négysorosok 48 napja
Minimal Planet 48 napja
az univerzum szélén 52 napja
Játék backstage 52 napja
Vezsenyi Ildikó Naplója 53 napja
Vendég 55 napja
útinapló 55 napja
Ötvös Németh Edit naplója 56 napja
Conquistadores 57 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK

B. Tóth Klári
Szabadságmozaikok

Március 15-én  körbeültük a családi asztalt mind a hatan a kétszáz éves
parókián, nemzetiszín szalagból kokárdát varrtunk, gombot tettünk
a közepére, nagy gonddal ráncoltuk, egyenletes távolsággal, lelógó
szárnyait beszabdaltuk, olyan legyen szalagcsillagunk, mint Petőfié, Jókaié,
közben lelkesen énekeltük a Kossuth-nótákat, egyiket a  másik után:
„ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni”;

közben Anyu mesélt Dessewffy Dénes ükapámról, a Palatinus huszárezred
húszéves honvéd-huszárőrnagyáról, aki az osztrák seregből hazahozta  
ezredét rangja, birtokai kockáztatásával, életveszélyes sérülésekkel,
hogy segítségére siessen az itthoniaknak, eszébe sem jutott mérlegelni,
mit tesz kockára a magyar szabadságért; családi címeres aranyóráját
gyakran nézegettük a vitrinben, miniatűr emaile portréja megidézte
személyiségét, példaképpé vált, mint Baradlay Richárd,  akinek alakját
róla formálta meg  Jókai a Kőszívű ember fiaiban, felhasználva
naplójegyzeteit;

beszélt  Dessewffy Arisztidról, aki Aradon áldozta életét a hazáért,
akasztás helyett „kegyelemből” főbe lőtték, mert letette a fegyvert
a császári hadak előtt; feleségéről, Szinyei Merse Emmáról, aki titokban
kiásta csontjait az aradi sáncárokból és hazahozta egy kis veretes ládában,
hogy hazai földben nyugodjon a családi kastély temetőjében, persze azóta
Margonya fölül is elvették a hazai jelzőt;

Damjanich János pecsétgyűrűjéről, amit özvegye abból a vasláncból
készíttetett minden vértanú családjának, belevésve a neveket,
amivel férjét a kivégzésre vitték, ezt örökölte meg dédapám,  úgy viselte,
mint a vértanúk utolsó üzenetét abból a mennyei hazából, ahol nem szólnak
többé a fegyverek, ahol már színről színre látnak, aztán egy abbáziai
nyaralás során lecsúszott az ujjáról és beleesett a tengerbe, hiába keresték
kétségbeesve, elveszett, mint a szabadságharc, reménytelenül,
de egy év múlva ugyanott, fürdés közben valami megvágta a lábát, azt hitte,
kagyló, aztán látta, hogy az elveszett vasgyűrű, szabályosan beleállt
a nagylábujjába, a rablánc életre kelt, hogy hirdesse a szabadság szellemét,
nagymamám odaajándékozta  a többi relikviával a Hadtörténeti Múzeumnak,
a vértanú gyűrűje közkincs kell, hogy legyen;

aztán eszembe jut az a pirospozsgás arcú, bricseszes férfi stüszivadász
kalappal, aki 1983-ban szembejött a szentendrei utcán, ahogy
a babakocsi zötykölődött a macskaköveken, kisfiam gurgulázott
a gyönyörűségtől, mikor az idős úr észrevette mindkettőnkön a kokárdát,
könnyes szemmel kezet csókolt, akkor még van remény, mondta;

kislányom a Duna-tüntetésen boldogan lobogtatta a hurkapálcikára
ragasztott papírzászlót, mikor egy idegen férfi a nyakába vette,
hogy lássa az embereket, ismerje meg saját szabadságra vágyó népét,
voltunk tüntetésen, mesélte otthon büszkén az apjának, tényleg anyu,
kit is tüntettünk el? A Kádár-rendszert, gondoltam magamban, de akkor
még nem mertem remélni, azóta látom, nem is megy az olyan könnyen;

2002-ben, a két választási forduló között álltam a zebránál,
vártam a zöldet, egy autó fékezett le mellettem, benne egy fülbevalós,
kigyúrt férfi, hirtelen letekerte az ablakot, kihajolt és gyűlölettől eltorzult
arccal jó zaftosat köpött a kokárdámra, csorgott le a nyála  kabátomról,
és még örülhetek, hogy nem lőtt le, ilyen esetek tömegesen fordultak elő
akkoriban, mikor a nemzet talpra állásáért, fennmaradásáért vívtunk
élethalálharcot, ki-ki a maga posztján;

Néhány éve egy szabadtéri ünnepségen vettünk részt, március közepe
úszott a verőfényben, kezemben kis papírzászló, sok ezer ajakról
zengett a Szózat: „Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar…”
Éreztem, hogy néznek, a hónaljak alól két csillogó sötét szempár
meredt rám, szájamról próbálta leolvasni a szöveget, aztán kibukkant
az egész fejecske: anyukája karján egy öt-hatéves-forma, foghíjas
néger kislány, barna  ujjaival végigbökdöste zászlónk színsávjait,
és kicsit pöszén sorolta:
Piros, fehér, zöld, Kassa magyar föld!

Beugrik egy kép diákkoromból, mikor az egyházi iskolában betiltották
a kokárdát március 15-én, ahogy vonultunk végig az utcán a kollégiumból
a tápintézetbe,egy lány úgy tiltakozott, hogy fordítva vette föl a fehérrel
fércelt rakott szoknyáját, legyen valami figyelmeztető jel, hogy ez a nap más,
most össze kell fogni, ha bezárnak vasárnapra, akkor is, ha négykézláb kell
felmosni a kollégium folyosóit büntetésből, akkor is, vakított a cérna
a sötét szöveten, kettes sorban felzárkóztunk mögé, feszített elöl a szoknya,
mint valami fekete zászló, a sok kis csíkon vibrált a napfény, ez volt a mi
kis szabadságharcunk, ahogy az oviban lehetett választani, hogy piros,
vagy nemzeti színű zászlót fessünk a kis hurkapálcikára ragasztott
rajzlapra, az óvónéni persze a pirosat kapacitálta, mondván, hogy
egyszerűbb, csak egy színt kell kikeverni, de én ötévesen a  másik mellett
döntöttem tüntetőleg,ez a magyar, mondtam dacosan;

Egyszer  észrevettem, hogy kamasz nővérem titokban cigizett a budiban,
és a folyosó falára kezdett kaparni valamit az öngyújtója fémjével,
mit csinálsz, kérdeztem, összekaparod a falat, ma van március 15-e,
mormolta maga elé, összeszorította száját, arca kigyúlt, és  csikorgó
fémhang kíséretében betűnként bontakozott ki az ákombákom szöveg,
amiről akkoriban sem beszélni, sem írni nem lehetett:
éljen a magyar szabadság, éljen a haza.









Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-03-27 22:28:59
Utolsó módosítás ideje: 2011-03-27 23:08:01


Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2026-03-30 15:49 ŐK
2025-06-02 18:30 Jók
2024-05-30 08:23 l
2024-01-06 21:31 Sokadik
2023-07-15 16:45 Kosztolányi M. szerint
2023-07-10 12:57 Genovéva ajánlása
2022-10-13 10:07 lilis
2022-05-13 09:03 lili
2021-11-05 08:42 lista
2020-11-27 16:47 Kedvenc verseim
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2026-06-11 18:12   új fórumbejegyzés: Zima István
2026-06-11 18:10   Napló: A SZERKESZTŐSÉGI FŐEMLŐS
2026-06-11 18:01   új fórumbejegyzés: Zima István
2026-06-11 17:43       ÚJ bírálandokk-VERS: Kási Ferenc/ Francesco Padló
2026-06-11 15:54   új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit
2026-06-11 15:38   új fórumbejegyzés: Metz Olga Sára
2026-06-11 15:36   új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit
2026-06-11 15:30   új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit
2026-06-11 15:26   új fórumbejegyzés: Zima István
2026-06-11 15:18   új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit