Dögölj meg Isten

Néha úgy érzem idegen e táj ahol lakom,
és sosincs nyár a salétromos tűzfalakon,
még a tavasz is átmeneti kabátban jár,
csak lobban egyet akár a sercenő gyufaszál,
és mintha minden házmester sánta kovács volna,
hajnalban a kukákat döngetik üllő mellkasomban.

Mégis, szemem csókot dob a munkáslányok kezére,
akik rég kurvává váltak, mert kellett a pénz borra, kenyérre,
a fennmaradást zaciba csapták,
hogy egyszer majd kiváltsák, húsukat osztogatják,
de addig is ötperces rohadt szerelem,
a dohos kapualjak mélyén, szakad rácsú játszótereken.

A sarki kocsmában egy költő féle sírni szokott,
az ablaknál ül, ahonnan látni a golyó verte vakolatot,
savanyúbb szagú mint a szél ami a villanydrótokat himbálja,
ám szabad, se háza, hazája, csak macskája,
olykor felröhög, mert neki is reped kályhán nyávog,
sokszor nem értem miért üveggolyóban méri a távolságot.

De itt születtem, remélem itt is temetnek el,
azon a napon eső duruzsol, hogy 'aludj el kisember,
álmodj hintát homokozót,
rétet kispatakot,'
ami majd átoson ezen az átkozott város szegélyen,
de addig is dögölj meg Isten amiért boldogok a lelki szegények.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-03-27 05:19:35
Utolsó módosítás ideje: 2011-03-27 05:19:35