Hazám

Nem kényeztetted játékaiddal
barátomat, se engemet.
Kemények voltunk, kedvesek -,
poros, trágyás, nagy volt az udvar.

Rajtad sajogtak a sebek.
Minket anyánk sikált fehérre.
Nem gondolkoztunk, mi végre
ölik egymást az emberek?

Nem tudta senki, lesz-e télre
tüzelő -, apáink messze jártak,
öltek, vagy épp árokban háltak -,
elaltatta őket a béke.

Megtanultuk: nincs bocsánat -,
mindenki visszaüt ma itt.
Ne nézd a mások bajait,
magadnak ültess árnyas fákat!

Vagy ott említs meg valakit,
ahol hallgatnak a szóra!
Csak így válhatnak valóra
megkövesedett álmaid.

Én nem is tudom, hogy mióta
hiszek, talán már ezer éve -,
s láttam, elfolyik a vére,
akinek nem mindegy a nóta,

akinek nincsen segítsége,
és nem hajlandó megölni senki -,
a halál épp csak meglebbenti,
s megkötözi a reménye.

Mindenki a magáét menti,
pedig nem leszünk gazdagok,
csak idomított okosok,
amíg a féltés ezt jelenti;

amíg nem olyan nagy dolog,
hogy öltem, vagy csak segítettem -,
ördög cimborája lettem -,
hiába tiltja meg a jog.

Hazám, lehetnék idegenben,
s haza jöhetnék mosolyogva.
Az se kerülhetne sokba,
ha dicsekednék, mire mentem.

De itt maradtam, rád morogva,
azért légy te jó szóval értem -,
a tévedéseim megéltem,
ne hagyj engem félredobva!

Lásd, most beteg a feleségem,
s beszélgetnek a lányaim.
Huszonnyolc évem árnyain
magammal mindig összefértem.

1968





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Legyen valaki veletek (Budapest, 1970)
Kiadó: Magvető
Feltöltés ideje: 2010-12-22 17:11:15
Utolsó módosítás ideje: 2011-05-29 07:14:17