Emlékkönyvbe

ad notam Orbán Ottó: Vogelweide dallamára


Az édes minnesangban     még mindent felböfög
a Vogelweide-dallam     múlt és jövő között,
és úgy tünik, hogy ott van     a biztos menedék,
hol nem fordult jelenbe     még az idő-kerék,
és inkább néz oda, hol     a rózsa még virít,
hogy visszanézve mennynek     lássa önpoklait:
de én ha visszanézek,    csak szürke foltokat
látok suhanni kábán,    miközben fojtogat
az évek kriptáját is     felfeszítő idő,
mint ablaküvegen túl     a halkuló eső -
megszáll az elmúlás, és     kamasz-témák sora,
a megalázó, néma,     és sivár iskola,
a gyűlölettől izzó,     kimeszelt tanterem,
s a vécékben tenyésző,      nyúlós félelem,
megint a furcsa érzés,     hogy nem vagyok sehol,
s ha szép igazgatónőm     lágyan fölém hajol:
futnék, de nincs hova.

Előttem állnak újra     a rút kisértetek,
akár egy karneváli     haláltáncos menet:
a meddő keserűség,     és a vágyakozás,
olyan mód élni egyszer,     miként akárki más,
s a hányhatnék, hogy még a     futballt is gyűlölöm,
és nem nyűgöz le hajlakk,     nem ámít műköröm,
a számtalan lábszagú,     közös vakáció,
s az álomnak hazudott     sok maszturbáció -
a bűntudat, hogy a könyv,     ami égbe emel,
a többi emberektől      úgy szakíthat el,
akár a dús öbölben     lehorgonyzott hajót
amit a tenger árja     idegen partra dob:
és látni mindeközben     a néhány jó fejet,
ahogy a táncban egyre     mélyebbre lejtenek,
akár a sok levél, mit     kegyetlen ősz sodor
fájától egyre messzebb,     s nyomában tél lohol:
ha fáj, nem is csoda.

Ó jaj, hogy eltűnt minden,     mondod, drága Walter,
de nézd, a múlt kövének     nem kell már a malter:
súlyától összeállt, jó     klausztrofób fal ez,
amely, ha nem döntöd le,     úgy végleg tönkretesz,
hát nem baj az, hogy eltűnt,     sőt tűnjön végleg el,
mert ami halott, rohad,     és azt temetni kell,
a férfiban a kissrác     örül, hogy már nem él,
a fején rosszul áll a     nosztalgia-babér -  
ne bolygassuk tovább már     a régi sírokat,
és azt nézzük meg inkább,     ami nekünk maradt,
az ablakban a macskát,     a szikrázó napot,
és a madársüvöltést,     a sokszáz csillagot,
az őszvégi napfényt, ha     reggel meglátogat,
s a hasonlóan őrült     bajtárs-barátokat:
a múlt, bár toll-alakban     a jelen szárnya lesz,
már nem alternatíva,     utasa nem lehetsz,
mert nem repül tova.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.