(A következő céltalan állomáson...)

A következő céltalan állomáson
kihány magából a villamos
idegen nők és gyermekek lábai elé.
Mintha egy szörny lélegezne,
a régit kifújja, a az újat beszívja,
s máris csúszik tovább pöfeteg hasán.
A megállóban egy lány ücsörög,
fülcimpájából biztosítótű lóg,
férfiak sétálnak kézenfogva.
Felállok, kiporolom nadrágomból a várost,
Undorral indulok el a másik járathoz,
mintha koszos pocsolyában lépkednék.
Nagy levegőt veszek, és lemerülök
az aluljáró katakombaszagába.
Sietek a túloldalra, Sárga-folyókat kerülgetek,
pokrócba csavarodva egy hajléktalan
a területét féltve rámvicsorog.
A felszínen kipirult felhők várnak,
az este a horizont alatt toporog,
türelmetlenül sötétedni kezd,
frissen ültetett utcalámpák fényében
finoman összehúzódnak a járdakövek,
ezüstös szemed lassan felkel
a többemeletes óriások mögül.
A leágazásnál, ahol mindig vártalak,
eszembe jut néhány találkozásunk,
amikor köszönésképpen megérintettelek
a magam udvariatlan módján.
Aztán, ahogy eltűntél belőlem,
eltűnik a kép is, semmibe vesznek
a tört percek az idő kihűlt ujjain.
Leszegett fejjel sunnyogok tovább,
hátha nem vesznek észre az ismerős padok,
nem merek a jelzőlámpa szemébe nézni,
csalódva mordul rám zümmögő hangján:
"Haladj tovább, ha nem akarsz trét."
Fájó lábakon a megállóhoz érek
egy szétmarcangolt ház teteme mellett.
Asszonyok zoknival, terítővel kínálnak,
üresen tátognak a forgalom zajában,
mellettük egy süket pár kellemesen társalog.
A ruhámba szagolok, még érzem a bűzt,
megpróbálom elnyomni egy cigarettával,
a koldusok, mint a szentjánosbogarak,
körém gyűlnek az öngyújtó fényére.
Körbenézek, és azon töprengek,
mi mást is lehetne mondani a városról,
mint hogy ház ház mellett, mozdulatlan,
egymásra pakolt kukacok, hernyók,
összekapaszkodva, együtt borulva, vagy sehogy.
Hiába vagyok odakinn, az utcán,
a falak jobban összepréselnek,
mint egy szűk szuterén szobában.
Roskadozó kocsik, csapkodó tömegek
dobálnak folyton kerületről kerületre,
néha kifordulok belőlük, mint csont a földből,
de vissza is nyelnek, mert csak töredék vagyok,
mindenki klónja, hiába van nevem,
nem ment meg a névtelenségtől,
kilenc betűbe sűrítenek össze,
táskákba pakolnak és zsebekbe gyűrnek,
belélegeznek, majd később kihánynak
idegen nők és gyermekek lábai elé,
és csak várok újabb és újabb csatlakozásra,
míg egy estén, ezüstös íriszed fényében,
ősz fürtjeim végét rágcsálva,
farkasszemet nézve az emlékekkel
állok majd egyhelyben, meredten,
mint aki visszanézett Sodomára,
amikor lassítva a megállóhoz simul,
és kitárja fekete ajtajait az utolsó,
számozatlan busz.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-11-11 00:15:03
Utolsó módosítás ideje: 2010-11-11 00:15:03