Kőbe zárt kesergő (2)

                                                                        ( Halottak Napjára )


Kőpalástodon galambok ülnek,
mohazöld fátylat ereszt rá a köd.
Ma is hallom, hogy  sír, hogy reszket
a kifeszített csont-fehér idő,
a félbemaradt csillagmozdulat,
kezed tört íve, ahogy aláhullt
fáradtan az örök csendre,
mikor elragadtak az istenek,
hogy arcába nézz a Napnak,
mielőtt halhatatlan leszel
s ízekre szed a Föld méhe.
Mert belőle vétettél,
tudom már.
Imára kulcsolt könnyek közt
rendezgetem márványruhád,
az összefércelt virágpillanat
tétova gyengeségét,
hogy erősnek láss Anyám
s porrá lészen minden,
ahogy az Ige szól,
midőn befejeztetett.

Látod,
jéggé dermedtek a rózsák,
megolvadtak a csillagok.
Lázas vacogást szül a lélek,
mikor a test égő fáklya,
önemésztő árnyalak csak.
Késő a jaj, a megbocsájtó ima
mind gyertyalobbanás.
Hiába gyújt megbánó fényt a szem,
idegpályákat rángat, tévelyeg,
keresi bűntelen önmagát.
Nincs kezdet és nincs vég,
csak a szétzuhant pillanatot
hurcolja, őrzi kitartón
a széllel perlekedő morzsalét.
Parányi tűz, kristályvarázslat,
álomkép, gyászláng itt a csend.
Felsajdul benned, bárhová lépsz,
megvakít a múlt, ha visszanézel.
Sejtelem, rejtély minden szó,
ami számvetésre késztet.
A sírhant, a tört koszorú
egy kézvonásnyi jel csak,
kőüzenet a pergő aranymázban,
mely megmásíthatatlan
és örök.

Mondd,
mit ér a könny, a sírás,
holt virágok bánatüzenete mit ér?
Kérdésre sóhaj a válasz,
mozdulatra, mozdulatlanság.
Csendre, kiáltás.
Életre, halál.
Nem segít azon, aki nincs már.
Rajtuk nem fog se áldás, se átok.
Megbocsájtanak, hogy megbocsáss,
némán,
mellükre szakadt földdel,
mikor letérdepelsz, hogy fejet hajts.
Sebeidet sebeikkel gyógyítják,
mint összetört orgona
holttá vált hangját az éter
a lélek húrjain fel a trónusig.
Perselybe dobott fillérekért
nem jár feloldozás,
hisz garasnyi tér csak az oltár
s minden kimért szerep, díszlet, áhítat,
mit a sors ad cserébe egy életért
kesergő hitben, hisz gyarló az ember,
akár bűnös, akár bűntelen,
csak tévelyeg s útját veszti sorra.
Imát rebeg önmagáért, mert esendő.
Magát vádolja és magát menti fel,
mintha önön sírja előtt állna.
Túllép istenén, s csak hiszi,
hogy legyőzhetetlen, hogy óriás,
hadakozik élettel, halállal
s mindkettőtől fél,
homokszemként lebeg nyitott tenyerén
s várja zuhanását.
Ítéletet mond mások felett,
lesi a bedőlt sírokat,
csupasz kereszteket
s megjegyzi, hogy ki járt itt.

Mióta elmentél, nem eresztelek.
Elvittelek magammal téged
csillagzatom tartó pillérét,
kiömlött zúgását a harangoknak
emlékeim kegyhelyére,
hogy éljek,
hogy élővé faragjam szobrodat,
s megtanítsalak újra járni,
ahogy te tetted Anyám,
mintha halál sose lett volna,
csak a végtelen élet, amiről meséltél
s hittem minden szavad, ahogy ma is,
mert nem hinni vétek.
Mit számít, hogy megöregedtem,
hogy  egy idős vagyok veled
s elloptam arcod ráncait,
szemed égtiszta kékjét,
hogy mosolyoddal mosolyogjak,
könnyeiddel sírjak,
s hangoddal kiáltsak. Ne még!
Hordom kettőnk sorsát, míg élek.
A tiédet már s az enyémet még.
Látod, mégis tőled kérek tanácsot
bolyongva erények és vétkek közt,
amíg az éj sötétje rám hull,
hogy összezúzza üdvösségem.
Nézz le rám,
már hagynám, hogy korholj,
hogy számon kérd minden percem.
Eltűrném azt is, hogy megalázz,
hogy általad sújtson le rám az ég.

Lassan erősödik a hitem,
ahogy gyérül bennem a kétség,
mit kivárni nem volt erőd,
kiérlelte azt a hűvös messzeség,
belém marta a zord idő,
hogy tudjam,
addig élhetek csak,
míg bennem létezel és befogadsz.
A rám ruházott juss jogán
viszem tovább békédet, haragodat,
hogy tudjak élni halálos kínnal is,
s mi eddig  éltetve táplált,
ösztön, kényszer, felismerés,
keserű nyugtot teremtsen bennem
békémmel s haragommal
végig a feloldozásig.

Megyek veled.
Indul a Föld, hová szem nem ér fel
s megvakít az ég.
Hosszú az út, ne aludj még Anyám,
hisz eleven sírod vagyok,
magamba élőn beástalak.
Ma neked adom ezt a napot,
így várja el külcsín és illem,
talmi tűz, pásztázó csalfa fény.
Megmutatom porszem önmagam
s téged az isteneknek,
ahogy lelkembe látva látlak ma is,
mikor felbukkansz bennem.

Lázadok csak,
emésztem a lángot,
mely bennem lobog
s ami összeköt a síron túl s innen,
ami volt, ami van még...
az élet.

Itt vagyok
s te is itt vagy.
Látod, elhoztalak, ideértem
egy szál virággal, ahogy minden évben.
Hogy élőből halva lássalak.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-10-31 11:47:04
Utolsó módosítás ideje: 2010-10-31 11:47:04