DRAPÉRIA

DRAPÉRIA


Leomlott hajad fölébem nevelted.
Kifeszítettél – a cédrust gyalulatlanul
kötözted alám.
Két napkorongot árult az est
– testedből kínáltad a mámort,
melleidből inni adtál.
S én úgy kortyoltam közben minden szavad,
mint gyermek anyjának tejét,
mintha nem lenne szabad!

Rámhurkoltad a lábad és nevemen
szólítottál -
halottam, amikor megátkoztál,
szenté avattad arcom és elégettél.
Végigkarmoltad hátamról a viaszkos időt,
gyöngyház körmeiddel véstél betűket -
hasfalamba martad gyerekkori álmod.
Olvastam mind;
hosszú tömött enciklikát.

Felszakadt torkodból a fohász
belefúrtad fogaid az Óceánba,
csapzott vállaimból szigetek nőttek
a semmibe.
Nem engedted, hogy kiegyenesedjek,
magasba löktél – repültem, te lezuhantál
szótlanul terítetted rám folyékony ujjaid.

˘˘˘˘˘˘

Most nézlek, ahogy csendben elalszol,
Márvány lábaid közül csordogál az élet.

Meghagysz egy gyümölcsöt talán,
Magadban…
- Még neveletlenül.

Mindenszentekre…
Akár, csak engem
Anyám.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-09-28 15:50:30
Utolsó módosítás ideje: 2010-09-28 15:50:30