ki ábránd

tejszínű ködben
az aszfaltra sár tapad
a szájra a száj

napszínű ködben
a tehénke mú-t kiált
a róka megálljt


fekszünk
te is fázol, én is
állunk a küszöbön piheg
szívószálainkban
vérnarancs csordogál
bundánk alatt
megolvadt gondolat
és hiába fenyegetsz
hogy elteszed a kutyabábodat
míg csukott szemmel
tapogatjuk a perceket  
elcsendesülnek
a nyakszirtünkön
lüktető pici erek
nem is fázunk már
nem kell ide kályha
tavasz van mióta
fülem ölén lapul
puha ujjbegyed



mikor idefordítod az arcod
belém harap a félsz
hogy olvadó jégtömegként
párologsz el mielőtt
magába szívna a föld
hogy rájövök sodródó koszszem
sudár képzeted lényege
embertepertő
s nem vagy más
csupán egy hintázó
verejtékcsepp
a hátamon



megtört a porcban valami kerek
kiszáradt bennem valami rugalmas
s míg gondot sodor a gondolat
görcsöt gyomlál a hiány

szenteltvízbe hempergetett
embercsomókból vagyunk
minden ízület egy anyag íze
s lám mikor rádöbbenünk
láncszemlétünkre
kiég bennünk egy százas izzó
elsötétül a dohos szoba
végre
megszületünk
felsikít a bába

támpillérszerű szemek
belétek kapaszkodok
ha arcon vágsz
megsimítom a halántékod








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-08-28 13:22:18
Utolsó módosítás ideje: 2010-08-28 13:22:18